- Haragszol? – kérdezte Kate mikor kiléptem a fürdőből. Az ágy közepén feküdt, ő már lezuhanyozott és szemlátomást azt várta, hogy én mikor végzem.

- Miért haragudnék? – kérdeztem tőle az ajtóban állva és közben az arcának rezdüléseit figyeltem.

Miután a lányok és Nathaniel összeszedték magukat elbúcsúztam a vadásztól és a lányokkal elindultunk hazafelé. Útközben elmeséltem nekik az egész történetet, egy részletet sem hagytam ki. Az esti mesének nem mondható történet befejezése után teljes csöndben fejeztük be az utat. Talán a lányok még el is szundítottak kicsit. Amikor Kate lakására értünk Sarah elköszönt és elment, elvileg valami dolga akadt. De szerintem csak elmenekült.

- Hát mert kutakodtunk a múltadban. Mert nem mondtuk el, hogy hova megyünk. Mert visszaéltem a bizalmaddal. És mert…

- Héhéhé. Nyugi. – szóltam rá és közben rámásztam az ágyban és a kezemmel befogtam a száját. – Nem haragszom. Nincs miért haragudnom. Inkább féltem sem, mint haragudtam rátok. Most meg már megnyugodtam, hogy biztonságban vagytok. Holytown egy veszélyes hely, akkor is, ha már egy élő teremtmény sem mászkál benne. Az a hely olyan, mint Salem vagy a Bermuda háromszög. Én sem szívesen teszem be a lábam, pedig nekem kevés dolog tud ártani.

- Legalábbis fizikálisan. – szólt közbe elgondolkodva. – De ugye nem is azzal volt itt a gond, hogy fizikálisan bántódásod esett. Egy ilyen eseményt nem lehet csak úgy átlépni. Elfelejteni. Legalábbis én nem úgy ismerlek téged, mint aki képes csak úgy túllépni ezen a dolgon. Ha ez velem történik valószínűleg beleroppanok, vagy elveszítem a józan eszem. De te nem tűnsz úgy, mint akinek elment volna az esze.

- Vagy csak jól titkolom. – vetettem közbe.

- Nem vagy vicces. – torkolt le szomorúan.

- Bocsánat. Igazad van. Tényleg nem volt egyszerű, de volt rá időm bőven, hogy feldolgozzam, vagy legalábbis nagyjából túllépjek rajta.

- Hogyan? Nem tudlak elképzelni ahogy egy sarokban zokogsz és napokig meg sem mozdulsz.

- Pedig ez történt, legalábbis képletesen. Az elmémben ugyanis ez történt, viszont a testemet a farkas mozgatta és hajtotta előre. Egy idő után már nem volt okom siránkozni, én is elkezdtem farkasként gondolkodni, már nem volt különbség az emberi és az állati énem között. Kívül-belül farkas voltam. – mutatok a mellkasomra, mintha a lelkemre mutatnék.

- Ez után jöttél a városba utánam?

- Igen.

- Mennyi idő tellett el? – kérdezi, a szomorúságnak a nyoma sem maradt benne, csak a kíváncsiság.

- Nem tudom. Talán egy év. De simán lehet több vagy kevesebb is. Farkasként már nem éreztem az idő múlását. Ettem, ha éhes voltam, ittam, ha szomjas és aludtam, ha fáradt.

- Akkor már értem ez honnan maradt rajtad. – kacag fel hangosan ezzel feloldva a kissé feszül és melankolikus hangulatot.

- Csak azt őriztem meg ami fontos volt. – kacsintok rá.

- Ja, hogy mindenhol tudsz aludni. – feleli és alig bírja visszafojtani a nevetését.

Tudom és érzem még sok kérdése lenne, de nem sürgeti az idő, mindent majd lépésekben. Most élvezni akarja az életet, a pillanatot. És én is csak ezt akarom. Engedem, hogy engem is átjárjon az a felhőtlen boldogság és vidámság, ami most átjárja őt. Nevetünk. Ő mesél egy jó viccet, én egy fárasztót. Egymás mellett fekszünk az ágyban és kacagunk, mint a gyerekek, akik egy jó csínyt hajtottak végre. Nem létezik most semmi más csak ő meg én.

¤¤¤

Sötétség telepszik a nappalira. Némi derengést az utca fényei adnak, de ez a lépcsőház korábbi fényeihez képest semmi. Beljebb lépek, lerúgom a csizmám és felakasztom a kabátom. Mindezt az évek gyakorlatával. A villanykapcsolóhoz lépek, felkattintom a világítást, aztán a várva várt fény elmarad. A lakás továbbra is sötétben marad. Még párszor eljátszom a kapcsolóval, de mindhiába, a sötétség csak nem távozik. Hangosan sóhajtok egyet és beljebb indulok. A sötétben a hangok élesebbek, így lesokkolva cövekelek le mikor egy gyufa sercegve meggyullad. Látom a gyufa apró fényét, a kezet, ami tartja és azt ahogyan meggyújt egy, majd még egy gyertyát. Aztán a gyufához egy arc közeledik, ami még azelőtt elfúja a lángot mielőtt jobban megszemlélhetném. A gyertyák fénye egyre erősödik és az én szemem is egyre jobban hozzászokik a félhomályhoz. A gyertya lángjai az étkező asztal felett táncolnak sajátos ritmusukra, hol együtt, hogy külön-külön. Az asztalon lefedett tálca, kétoldalt egy-egy tányér, evőeszközök és borospohár. Az asztal mellett egy kék öltönybe öltözött, mosolygó lány áll. Az egész olyan szürreális, mégis annyira megható és romantikus. Életem szerelme gyertyafényes vacsorát szervezett és még ki is csípte magát.

- Hát ezért nem engedett eddig haza Sarah. – mormolom halkan, de persze ő ezt is hallja és felkacag.

- Ne haragudj. – szabadkozik, de közben a szeme továbbra is nevet.

Nem haragszom, sosem tudnék. Hiába kaotikus az élete, hiába rohan egyfolytában, most mégis itt áll előttem, az arcán boldogság és jókedv táncol a gyertya fényében. Közelebb lépek és az ajkáig meg sem állok. – Szia – köszönök egy üdvözlő csók után. – Szia – köszön vissza és szorosan magához ölel. Csak állunk egymást ölelve még néhány percig, vagy tán órákig, de ez őt nem zavarja. Csak áll, szorosan magához ölel és élvezi a pillanatot. Engem a helyében már rég megevett volna a fene izgalmamban. De ő türelmes, nem siet sehova. Lassan elengedem és ő is elenged engem.

- Mi a terv? -kérdezem a szemébe nézve, közben az asztalon az egyik gyertya egy vadabb és gyorsabb táncot kezd játszani, míg a másik csak lassúzik.

- Hmm, gondoltam vacsorázhatnánk egyet.

- Nos erre már magamtól is rájöttem. És minek az apropójából?

- Hát gondoltam megérdemelsz valamilyen kárpótlást, hogy már egy éve boldogítalak téged. – kacagott fel ismét.

- Én örülök, hogy már egy éve az életem része vagy. – feleltem és ismét megcsókoltam. Szívem szerint még öleltem volna, de az igazat megvallva már éhes voltam és ezt a gyomrom egy halk korgással jelezte is.

- Látod, mindig ez van. Mindig csak éheztetlek és nem hagyom, hogy rendesen egyél. – kacagott fel, majd kihúzta nekem az egyik széket. Miután helyet foglaltam ő elsietett a konyha irányába, ahonnan egy üveg borral tért vissza. Töltött mindkettőnknek, majd az asztalon lévő pezsgőtartóba helyezte a palackot. Ezt követően levette a tálca tetejét. Egyből mennyei illett telítette be az asztalt. Sült oldalas, párolt zöldségek és steak burgonya. Ő főzte. Ez az egyik titkos tehetsége, istenien tud főzni.

Anyám korábban azzal érvelt, hogy mellette sosem lehet normális életem. Most itt ülünk a nappalimban, az étkezőasztal körül, a tányérjainkon isteni étel, bor. Gyertyafény hangulatvilágításnak. Az egy éves évfordulónk ünnepére. Hát mi ez, ha nem normális? Igen, nincs túl sok ilyen pillanatunk. De ha a sors úgy hozza mi minden alkalmat megragadunk, hogy a lehető legnormálisabban éljük az életünket. És mindent megteszünk, hogy ilyen apró romantikákat csempésszünk a másik életébe.

A vacsora után a borunkkal áttelepszünk a kanapéra. Én kimentem magam, mosdóba kell mennem. Ez félig igaz is. A mosdóból visszafele kikeresem a szekrényben elrejtett ajándékot és azzal indulok vissza felé. Sokat gondolkodtam, hogy mit vegyek neki, hiszen szinte mindene megvan. Aztán szinte magától értetődő volt mikor rátaláltam az ékszerüzletben.

Visszatelepszem mellé a hátam mögött rejtve a kis dobozkát. Ő mozdulatlanul ül és engem figyel.

- Szeretnék adni neked egy kis apróságot. – mondom, majd átnyújtom neki a bársonydobozkát. Elveszi a dobozt és feszült figyelemmel kinyitja. A dobozban két nyaklánc van. Egy női és egy férfiasabb. A jel pedig amit együtt alkotnak egy Jin-Jang. Kiveszi és a hüvelykujjával megcirógatja. – Boldog évfordulót. – mondom csendesen figyelve a mozdulatait. Szétszedi a medálokat, felém nyúl és rám adja a Jin jelet. Elveszem a Jangot és én is felhelyezem a nyakára. – Tetszik? – kérdezem.

- Imádom. – feleli és megcsókol. – Szeretném ezt az egységet erősíteni. – mondja majd elővesz a zsebéből egy hasonló dobozkát, majd felém nyújtja. Felé nyúlok és a kezében felnyitom. A dobozban két kulcs pihen egymáson. Kérdőn nézek rá és az egyiket elveszem.

- Te azt mondtad összeköltözhetünk, ha találkozom a szüleiddel. Nos már találkoztam velük, valamint ma egy éve, hogy együtt vagyunk, így úgy gondoltam talán össze is költözhetnénk. Akár tehetnénk ezt egy új házban, amit közösen alakítunk ki. Már ha szeretnéd. – mondja kicsit bizonytalanul.

- Persze, hogy szeretném. - felelem és szorosan magamhoz ölelem. – Mikor nézhetem meg?

- Holnap? Már ha nincs más dolgod.

- A holnap tökéletes. – felelem.

¤¤¤

A kocsi egyenletes tempóban halad a kissé göröngyös úton. Mellettem Kate elbűvölve csodálja a tájat, közben szorongatja a kávéját, amit még reggel vettünk a kedvenc kávézónkban.

- Tudod, még nincs teljesen kész, itt-ott még egy kis festésre szorul és a bútorok is hiányoznak belőle. Bár azokat veled szeretném megvenni, illetve a festéket is veled szeretném kiválasztani.

- És a többi hely? – kérdezi cinkosul.

- Hát ott remélem olyan színt választottam, ami neked is tetszik. – kacagok fel.

- Biztosan, de ha nem akkor azt is megcsinálhatjuk együtt. – kacsint rám.

Lassan a rákanyarodok a közös otthonunkat rejtő kis földes útra. Amit persze amint lehet aszfaltozott úttá varázsolok. Kate lélegzete elakad mikor meglátja a háza és a mögötte elterülő erdőt.

- Ez gyönyörű. - álmélkodik.

A ház előtt leállítom az autót, majd sietve kipattanok az ülésből és megkerülve az autót kinyitom Kate ajtaját. Hálásan rám mosolyog, majd kiszáll az autóból, közben végig simít a karomon.

- Tágasnak tűnik. – jegyzi meg.

- És még belül nem is láttad. – mosolygok rá, majd egy csókot adok az arcára. – Bemegyünk?

- Menjünk. – mondja és megfogja a kezemet, majd el kezd húzni az ajtó felé. Az ajtó előtt aztán megtorpan. Felé nyújtom a kulcsot. Ő gondolkodás nélkül veszi el és illeszti a zárba, a retesz halkan kattan egyet, ahogy a nyelv visszacsúszik az ajtóba. Ráteszi a kezét a kilincsre, majd kis hezitálás után lenyomja és kitárja az ajtót. Bentről festék szaga száll. Körbe néz a tágas előszobában, majd a kezemet továbbra sem elengedve elindul befelé. Nevet mikor meglátja a nappali hátsó falát képező üveg ablakot. Már mondja, itt egy hatalmas kanapé lesz és egy nagy, puha szőnyeg, amin majd heverni tudunk. De főleg én.

Egy óra alatt körbe sétáljuk a házat, valamint a tágas udvart. Elmondja az ötleteit, agyal, tervez. Tetszik neki, amit eddig megvalósítottam, de a továbbiakat ő rakja össze. Mindent átbeszélünk, a festékek színétől, a telket elválasztó vaskapu milyenségéig. A munkafolyamat fejben már megvan, már csak a megvalósítás marad hátra.

¤¤¤

Kate kivesz egy hét szabit és együtt ugrunk neki a ház belső kialakításához. Közben néhány srácot felveszek, hogy a telket kerítse körül kőkerítéssel, az utat pedig aszfaltozzák le. Az út szélére kétoldalt napelemes lámpák kerülnek, melyek éjjel mutatják az utat.

Az egy hét persze csak a ház egy részére elég, de Kate nem szomorodik el. Az egy hét alatt lakható lesz a ház, így már itt alszunk. Miután visszamegy dolgozni este továbbra is besegít a munkákba. Engedi, hogy napközben egyedül folytassam, amit este abbahagyunk. Végül két hét után végzünk a munkálatokkal és minden olyan amilyennek szerettük volna. A következő egy hetet a bútorok beszerzésével és elhelyezésével folytatjuk. Egy vendégszobát és a dolgozószobáját egyedül tervezi meg, én is egy vendégszobát és a saját dolgozómat egyedül csinálom.

Végezetül egy hónappal később elégedetten dőlünk el a nappaliban a hatalmas kanapén. Mindennel végeztünk. Egyfajta béke járja át a testem ahogy Kate fáradtan rám fekszik és a nyakamba fúrja a fejét.

- El sem hiszem, hogy végre kész vagyunk. – mondja, majd lehel egy csókot a nyakamra. – Annyira örülök, hogy végre a közös otthonunkban lehetek vele. – még egy csók – Szeretnék a végtelenségig itt maradni vele. – még egy csók.

- Itt a kanapén? – kérdezem a hátát cirógatva.

- Akár. – búgja.

- Akkor maradjunk itt. – felelem és az ajkaim felé irányítom az ajkait. – Itt a közös otthonunkban. Amit közösen hoztunk létre. – majd szenvedélyesen megcsókolom.