- Már azt hittem, hogy nem is jössz. - mondta durcásan Sam, mikor beengedett.

- Ne haragudj, sok dolgom volt.

- Valóban, milyen volt a munka? - kérdezte mosolyogva, ezzel ismét eszembe idézve a történteket és egy mély morgást idézve elő. Sam döbbenten állt előttem, nem tudta eldönteni, hogy most féljen vagy sem. - Oookééé, mi történt? - kérdezte végül bizonytalanul.

-Az a pöcs, - mondtam miközben leültem az ágyára. - kurvának nézett. - morogtam még egyet.

- Várj, mi?

- Jól hallottad.

- De, hisz ő egy pap. - hitetlenkedett.

- Ja, egy pap, aki kihasználja a női hívőket és megdugja őket. - biccentettem.

- Picsába. - mondta ledöbbenve, majd mellém ült az ágyban. - Ne haragudj, nem tudtam.

- Nem haragszom, vagyis nem rád, csak arra a gyökérre.

- Mit csináltál vele?

- Mikor rám mászott ellöktem magamtól, majd közöltem vele, hogy a következő alkalommal a farka bánja.

- Értem. - mondta végül, óvatosan figyelve a viselkedésemet.

- Mond Sam, tudsz arról, hogy valaha ilyet tett volna? -kérdezte kicsit higgadtabban.

- Nem. - vágta rá egyből. - Mármint, hallottam furcsa pletykákat róla, de azok hamar elültek. És már régen voltak, akkor amikor ide jött.

- Miféle pletykákat hallottál?

- Hogy megrontja a nőket. És hogy…hogyha valaki egyszer a felekezete tagja lesz akkor az soha többet nem szabadulhat tőle.

- Értem.

- Ne haragudj én tényleg ne…

- Csss, semmi baj. - bújtam oda és öleltem magamhoz. - Nem a te hibád. - mondtam majd gyengéden megcsókoltam.

¤¤¤

- Megtudtál valamit attól a lánytól? - kérdezte Nathaniel, mikor leültem mellé a reggelimmel.

- Keringenek pletykák arról, hogy megrontja a nőket, és hogy aki egyszer csatlakozott a hívei közé az soha többet nem hagyhatja el. - mondtam miközben nekiálltam a reggelimnek.

- Csak ennyi?

- Igen. És ezek a pletykák is csak eleinte keringtek róla, aztán megszűntek.

- Hát akkor ez nem sok. Szerinted tudunk majd mást is megtudni róla?

- Nem vagyok benne biztos. Ha tényleg befolyásolja az embereket akkor senki sem fog beszélni.

- Kár. - vágott egy szomorú grimaszt.

- Azért járjunk utána, hátha megtudunk valamit még.

- Mindenképp.

¤¤¤

- Jó, tehát a város szinte összes lakójával beszéltünk és semmi. Ez képtelenség. - fakadt ki Nathaniel este a fogadóban, miközben a sörünket szürcsölgettük.

- Nem az. Mindenki, akivel beszéltünk…

- Igen?

- Nos mindnél éreztem az a furcsa bizsergést, mintha valami folyton jelen lett volna.

- Mire gondolsz?

- Nem tudom, valami sötét árnyék. Azóta érzem mióta betettem a lábam ebbe a városba.

- Az atyánál is érezted?

- Ott a legdurvább. Az a központ és mindenki másra is ráragad, akár hívő valaki akár nem.

- Akkor gondolom jobban járunk, ha holnap az atyát kérdezzük meg személyesen.

- Igen valószínűleg. - grimaszoltam egyet az ötlet hallatán.

- Mi a baj?

- Semmi, csak…

- Csak? - dőlt előrébb a székében Nathaniel.

- Csak nehezen tudom kordában tartani magam a jelenlétében. Olyan mintha direkt provokálna. - mondtam elgondolkodva.

- Értem. Mi lenne, ha holnap csak én látogatnám meg az atyát te meg szépen itt maradnál, vagy elmennél vadászni a városon kívül? - kérdezte aggódva.

- Nem én...

- Jó, akkor ez egy parancs. Holnap mész vadászni, megértetted? Estig nem is akarlak látni. - mondta teljes komolysággal, nem tudom, hogy hogy de a határozottsága elérte a célját és kicsit megnyugodtam. Tudtam, hogy igaza van. Ha tehetem távol kell tartanom magam attól féregtől, de nem akartam magára hagyni. - Figyelj, tudom, hogy aggódsz miattam, de én már évtizedek óta ezt csinálom, van elég tapasztalatom. Hm?

- Rendben, de ha baj van azonnal szólj. Most megyek elteszem magam holnapra. - kászálódtam fel a székből.

- Jó éjt, kis farkas. - mosolygott rám.

- Jó éjt.

¤¤¤

Olyan mintha lenne egy láthatatlan határvonal a város körül, mert mikor átléptem, mintha a levegő is tisztábbnak érződött volna a vonalon kívül. Megnyugvással töltött el a tudat, hogy legalább egy kis időre távol vagyok attól a furcsa erőtől. Ez az erő megrémített, mert mióta itt vagyok újra és újra a családomról álmodom. Róluk és arról ahogy végeztem velük. Beszélnem kellett volna erről a vadásznak, de féltem. Féltem, hogyha megtudja akkor azonnal elzavar. Pedig én még nem mehetek. Addig nem amíg rá nem jövök, hogy mi a fene folyik itt. Tudnom kell, hogy mi ez a sötét erő.

A városból észak felé egy erdő nyílt, oda vezetett az utam. Alig tíz percnyi séta után egy patak széléhez értem. Nem volt messze a várostól, de pont ideális hely volt az átváltozásra. Gyorsan levetkőztem és a ruháimat az egyik fa felső ágai közé rejtettem, majd egy szempillantás alatt farkassá változtam. Éreztem ahogy a mancsaim alatt mocorognak a lehullott levelek. Éreztem a gyenge szellő illatát tele szarvasokkal. Itt voltak nem messze tőlem és még csak nem is tudtak rólam, de én tudtam róluk. Éreztem őket. Alig röppentek végig ezek a gondolatok az elmémben már bele is vetettem magam a patakba. Nem volt mély és nem volt erős a sodrása így gyorsan átúsztam és már kocogtam is az áldozataim irányába. Alig fél mérföldre tőlem egy mezőn legelészett egy nagy csapat szarvas. Gyönyörűek voltak és látszott rajtuk, hogy nagyon ízletesek. Óvatosan megbújtam egy fa mellett és onnan szemléltem őket. Tizenketten voltak. Volt köztük néhány fiatal és néhány nőstény, de én most a bikákra utaztam. Az egyik alig ötven méterre állt tőlem. Békésen legelészett. Lassan előrébb lopakodtam, az egyik mancsomat a másik után rakva, ügyelve, hogy nehogy gallyakra vagy más recsegő-ropogó tárgyra lépjek. Alig osontam pár lépést mikor hirtelen megváltozott a szélirány és a szarvasok egyszerre kapták fel a fejüket, majd riadtan pillantottak rám. Na igen, erre mondják, hogy szívás. Gyors léptekkel a szarvas felé iramodtam, ő a társaival egyetemben megfordult és elkezdett rohanni át a mezőn, hogy a mező túlsó végén lévő erdőbe vesse magát. Igaz, ami igaz, hogy elég gyors volt, de nem elég gyors. Hozzám képest nem. Már majdnem elérte az erdő szélét amikor rá vetettem magam.

A nap további részét alvással és fetrengéssel töltöttem. Szerettem farkas alakban lenni. Élveztem ahogy a fű csiklandozza a pofámat, vagy ahogy a szél beletúr a bundámba. Ha megszomjaztam visszamentem a patakhoz és belekortyoltam a hűs vízébe. Nem örültem, hogy Nathaniel ma egyedül megy beszélni az atyával, de az, hogy ismét farkas voltam és hogy már nem kell azt az erőt éreznem olyan felszabadult lettem, hogy majdnem átaludtam az egész napot. Már bőven besötétedett, amikor ismét ember alakban sétáltam a fogadó irányába. Bár azt mondhatnám, hogy erősebb lettem, attól, hogy vadásztam, vagy hogy egész nap farkas alakban mászkáltam, de az igazság az, hogy nem. Sőt, így, hogy kint voltam most még nagyobb erővel támadt rám ez az erő. Szinte elviselhetetlen volt.

Nathaniel a szokásos helyén ült a bárban és ép a sörét kortyolgatta mikor beléptem. Én is kértem magamnak egy sört majd csatlakoztam hozzá, hogy megtudjam mit tudott meg.

- Hali. Mi a helyzet? - mosolyogtam rá. Rám nézett és azonnal lehervadt a mosoly az arcomról. Olyan komoly és fájdalommal teli arckifejezése volt, hogy kezdtem utálni magam amiért hagytam egyedül menni. - Mi történt?

- Beszélgettem a barátunkkal. - mondta szárazon és közben igyekezett rendezni a vonásait.

- És?

- Nos, egyértelmű, hogy nem a szarral gurigázik itt. Sikerült szinte az összes lakost a hatalma alá bírnia. Nem örül neki, hogy szaglászunk körülötte. Annak meg végképp nem, hogy mi együtt „bandázunk”.

- Oké, és?

- És? Mi és?

- Miért néztél rám úgy mint… mint egy szörnyetegre? - kérdeztem enyhe gyomorgörccsel.

- Mert az vagy. -válaszolta egykedvűen. - Mert a kis játékszere vagy én meg hittem neked. Megbíztam benned.

- Hogyan? Mégis miről beszélsz?

- Arról, hogy te már rég a szajhája vagy. - üvöltötte Nathaniel, mire minden fej felénk fordult.

- Te megbolondultál? - kérdeztem tőle csendesen.

- Nem. Most jött meg igazán az eszem. - mondta és felállt az asztaltól, majd kirántotta a fegyverét és rám szegezte.

- Tedd el az a fegyvert, kérlek. - néztem a rövid csövű shotgun-jára. - Mégis mit akarsz tenni?

- Azt, amit már kezdetektől kellett volna. - válaszolta dühösen. - Végezni veled. Akkor legalább mindenki biztonságban lenne tőled.

- Nathaniel, elég legyen. -mondtam és igyekeztem a föld felé fordítani a shotgunt tartó kezét.

- Nem, nem elég. - mondta és hírtelen megéreztem körülötte azt a sötét erőt, mely az egész várost körül lengte. De késő volt. Ekkorra már az összes ember a fogadóban rám szegezte a fegyverét. Egy fél pillanatig elgondolkodtam azon, hogy megpróbálom rábeszélni arra őket, hogy rakják le. De végül letettem róla. Esélytelen, hisz nem uraik a tetteiknek.

- Sajnálom, Nathaniel. - néztem rá bocsánat kérően, majd olyan erővel fejeltem le, hogy elvesztette az eszméletét. Ebben a pillanatban döntött úgy mindenki, hogy meghúzzák a ravaszt, így Nathanielt a testemmel védve kirontottam az ajtón. A férfi testét az ölemben tartva meg sem álltam a képzelt határig. Ott a határon túl leraktam és rohantam vissza Sam-ért.

- Sam. Sam. Nyisd ki az ajtót! - üvöltöttem miközben úgy kopogtam, hogy majd betört az ajtó. Vagy két perce verhettem már, mire hirtelen kinyílt az ajtó és én majdnem beestem rajta.

- Roze, mégis mit keresel itt ilyen későn? - nézett rám álmosan és enyhén bosszúsan, miközben hűvös idő miatt szorosabbra húzta magán a hálóingjét. - Úr isten veled meg mi történt? Gyere be gyorsan. - rántott be a házban mikor meglátta, hogy csöpög belőlem a vér. Gyorsan a szobájába vitt és a válaszomat meg sem várva már vette is le rólam a kabátomat. - Roze, ez nagyon csúnyán néz ki. Mégis ki lőtt rád?

- Ki nem. - nyögtem ki végül.

- Hogyan? - nézett rám hitetlenkedve miközben a sebeimet kezdte tanulmányozni. - Várj, maradj itt. Hozok egy csipeszt. - mondta és már ott sem volt. Így végül, mint egy két lábon járó céltábla álltam az ágya mellett, várva, hogy visszajöjjön.

Hamar visszajött és egy vastagabb lepedőt terített az ágyára majd megszabadítva a legtöbb ruhámtól hassal az ágyra fektetett, majd fölém guggolt. - Figyelj rám. Ez most, nagyon - de nagyon fog fájni. De ki kell szednem a lövedékeket. Rendben?

- Igen.

- Tessék. - mondta és azzal egy rongyba csavart fakanalat dugott a számba.

¤¤¤

- Kész is vagyunk. - mondta majd óvatosan bekötözte a hátamat. - Nem is volt olyan szörnyű igaz? - kérdezte mikor kivette a számból a ketté tört fakanalat és alaposan megvizsgálta.

- Neked vagy nekem? - kérdeztem vissza fáradtan.

- Hé, hé, ne aludj el. Ki tette ezt veled?

- Mindenki, aki a fogadóban volt.

- Mi? Mégis miért?

- Szerintem mert az Atya befolyása alatt vannak és azt teszik, amit parancsol nekik.

- Kik vannak az Atya befolyása alatt? - nézett rám értetlenül.

- Mindenki, az egész város. - morogtam és próbáltam talpra kecmeregni.

- Hé, hé, várj. Még nem állhatsz fel. Túl gyenge vagy hozzá. - mondta miközben vissza fektetett az ágyára. - Mond, miért jöttél hozzám? Nem félsz, hogy én is bántani foglak? - nézett a szemembe komolyan.

- Nem. - mondtam határozottan és a néhány nap emlékére gondoltam amikor itt voltam vele. Soha nem éreztem azt a sötét erőt mellette. - Te nem fogsz bántani, hacsak nem saját akaratodból. De elsősorban azért jöttem ide, hogy kivigyelek a városból. Itt már nem biztonságos azoknak, akik nem az Atyát szolgálják.

- Nem mehetek el. Ez az otthonom. Én itt élek.

- Akkor keress egy másik otthont magadnak. - néztem rá szigorúan - Vagy az otthonod lesz a halálod.

- Nem lehet. - rázta szomorúan a fejét.

- De igen. Te amúgy sem tartoztál ide. Itt sosem találnád meg azt, amit keresel. Állj fel, szedd össze a cuccaid és hagyd el a várost, menj amíg nem találsz egy olyan helyet, ahol boldogan élnél. Menj míg meg nem találod azt, akivel boldogan élnél. - mondtam ellent mondást nem tűrő hangon. - Nem akarok még egy barátot elveszíteni. - néztem szomorúan a szemébe.

- Rendben. De nem biztos, hogy egyedül kijutok.

- Kiviszlek. - mondtam és már fel is keltem az ágyából. - Szed össze, amit vinni akarsz, aztán indulunk.

- Rendben. - egyezett bele végül.

Alig tíz perc alatt összepakolt és már rohantunk is végig a város utcáin, hogy elérjük a határvonalat. Már nem voltunk messze, amikor emberek jelentek meg előttünk az utcában és elállták az utat. Majd mögöttünk is megjelentek és már semerre nem tudtunk menni. Sam idegesen nézett rám és a félelem szikráját láttam a szemében.

- Maradj itt egy kicsit. - mondtam majd előre siettem jó pár lépést, hogy biztonságban legyen, mikor én átváltozom.

Az átváltozás nem tartott túl sokáig. Közben azon gondolkodtam, hogy rátámadjak az emberekre vagy inkább meneküljünk. Végül a menekülés mellett döntöttem, hiszen itt mindenki fegyvertelen volt. Gyorsan odasiettem Samhez és kissé meggörnyedve megálltam mellette, hogy feltudjon majd mászni a hátamra. Ahogy végig nézett rajtam inkább tűnt meglepettnek, mint rémültnek. Az egyik kezét felemelte és végigsimított a füleim tövénél. Jól eső érzés járta át a testem kicsit megnyugodtam ettől a simogatástól. Sam végül felkapaszkodott a hátamra és szorosan hozzám tapadt. Lassan hátrébb sétáltam, majd mikor elég messze voltam a kifelé vezető utat elzáró tömegtől gyorsan rohanni kezdtem feléjük. Mikor elég közel értem minden erőt a hátsó lábaimba küldtem és elrugaszkodtam a földtől. Hallottam Sam sikítását, de a szorítása semmit sem változott és végig a hátamon maradt, még azután is, hogy földet értünk a tömeg mögött.

- Ez hihetetlen volt. - suttogta bele a fülembe izgatottan miközben a határ felé rohantam vele.

A határ előtt egy lépéssel megálltam ő pedig leugrott a hátamról.

- Te nem jössz velem? - kérdezte szomorúan.

- Nem. - válaszoltam mikor visszaváltoztam emberré. - Nekem még itt van dolgom. De te indulj és soha ne nézz vissza.

- Látlak még valaha? - kérdezte reménykedve.

- Talán igen, talán nem. Nem tudom erre a helyes választ. És nem ígérek olyat, amit nem tudok betartani. -mondtam, majd felé léptem és megcsókoltam. - Köszönök mindent. De most már ideje, hogy megkeresd a boldogságod.

- Én köszönöm, hogy segítettél elindulni. - mondta majd szorosan magához ölelt. - Ne halj meg. És te is találd meg azt, aki mellett megtalálod a boldogságod. - mondta és azzal átlépte a határvonalat. Vissza sem nézve távolodott, míg végül már nem láttam őt. Fájt, hogy elválnak útjaink, de tudtam, hogy biztonságban lesz, és ez boldogsággal töltött el.

Nem adtam magamnak sok időt. Pirkadat volt mikor a templomhoz értem. Kopogás vagy kérdés nélkül nyitottam ki a hatalmas fa ajtót. Az Atya éppen misét tartott. Nagyjából kétszáz ember ült a hosszú fapadokban és hallgatták az Atya szentbeszédét. Beléptemre mind felém fordultak, majd ismét az Atyára szegezték tekintetüket.

- Üdv Atyám.  -zengte végig a hangom a templom falait.

- Kérlek a mise alatt maradj csendben. - válaszolta nyálasan az Atya.

 -Rendben. De amúgy is a te sikolyodtól fog zengeni ez a hely. - mosolyogtam rá miközben tovább sétáltam felé.

- Kérlek, gyermekem ne beszélj így Isten házában.

- Ez nem Isten háza. Ez már rég nem az övé. Megpróbáltál megöletni, szóval most nagyon-nagyon dühös vagyok.

- Az jó. - mosolygott rám. - Átgondoltad az ajánlatomat. - kérdezte már halkabban. - Még mindig áll.

- Nem köszönöm, még mindig nem kérek belőle.

- Nagy kár. Ha én nem kaplak meg akkor senki más sem kaphat meg téged. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- Valóban, és ezt mégis, hogy tervezted kivitelezni. Nem láttam fegyvert az itt lévő embereidnél. - mosolyogtam rá.

- Ó, nem fognak ők bántani téged. De ez rólad nem mondható el.

- Miről beszélsz? - kérdeztem már alig egy lépésre állva tőle.

- Arról, hogy le fogod mészárolni őket mind egy szálig, aztán minden más várost és települést, míg valaki nem végez veled. - kacagott fel a saját viccén.

- Te örült vagy.

- Lehet, de legalább nem gyilkos. - mondta majd rám vetette magát és megcsókolt. Igyekeztem ledobni magamról, de sehogy sem sikerült. A csókja égetett és olyan volt mintha mérget innék belőle. Átjárta az egész testemet. Fájdalmat éreztem, leírhatatlan fájdalmat. Nem voltam benne biztos, hogy csak a fejemben üvöltök. Aztán végül elengedett és abbahagyta a csókot. A földre lökött én pedig igyekeztem erőt gyűjteni, hogy felállja. Igen. Azt hittem egy tized másodpercig, hogy vége van. Hogy ennél rosszabb már nem lesz. Azt hiszem, hogy még soha nem tévedtem ekkorát.

„Volt már, hogy úgy érezted valaki átveszi feletted az uralmat? Hogy a benned lakozó sötétség előtör és te nem tudod visszafogni? És ha igen mit csináltál ilyenkor? Csak hagytad, hogy had törjön, zúzzon, vagy sikítson? Vagy megpróbáltad kordában tartani és valami hasznosba fektetni ezt az erőt? De mi van, ha nem tudod irányítani? Mi van, ha átveszi az irányítást és neked nem marad másra erőd csak figyeled, hogy mit fog csinálni és imádkozol, hogy ne valami olyat, amit soha többet nem fogsz tudni helyrehozni”. Én imádkoztam. Imádkoztam minden létező Istenhez, akit ismertem. Minden Szenthez, akiről csak hallottam. Imádkoztam, hogy ne tegyek olyat, amit már soha többet nem fogok tudni helyre hozni. Mindeközben a bestia bennem átvette az uralmat. Magáévá tette a karmaim, a fogaim, és minden mást. Egy félig farkas féli ember eltorzult szörnyé változva üvöltöttem. Üvöltöttem én fájdalmamban ő pedig örömében, hogy újra azt tehet, amit csak akar. A férfi előttem boldogan nevetett. A hangja és az egész megjelenése zavaró volt számunkra így felé kaptunk. A két első mancsunkkal elkaptuk és ketté téptük ezt az idegesítő lényt majd hozzávágtuk a keresztnek. Az emberek mögöttünk mintha álomból riadnának zavartan néztek körbe és riadtan kiáltottak fel, amikor megláttak. Egytől egyik mindegyikük arcán félelem és rettegés ült. Szinte mind egyszerre indultak meg. Felálltak és rohanni kezdtek a bejárat felé, hogy aztán tovább meneküljenek. Ez tetszett nekünk. Szerettünk fogócskázni. Menekülés közben sokan elestek. Egy nő zokogva mászott alig öt lépésnyire tőlünk. Éhesek voltunk. És amúgy is el kell kezdeni valamikor a fogócskát. Odaléptünk a nőhöz és míg ő sikítva mászott tovább beleharaptunk a hátába. Meleg vér és finom húz íze jelent meg a szánkban. Azonnal kitéptük belőle azt a jó falatot. Még hangosabban felsikított és szeretett volna tovább mászni, de végül már nem tudod mert újra bele haraptunk, ezúttal a nyakába. Túl gyorsan feladta a játékot. Finom vörös vére bíborra festette az épület padlóját, csodás látványt nyújtva. Más esetben ott maradtunk volna felnyalni, de nem most, most ideje más játékszer után néznünk. Diadal ittasan üvöltöttünk még egyet majd a menekülök után vetettük magunkat, hogy mind egy szálig felfaljuk őket.

¤¤¤

- Hé, hé. Roze. Ébredj. - jött mellőlem Nathaniel hangja és a közben a vállaimat rázta.

- Nem akarok még felkelni. - nyöszörögtem. - Még túl fáradt vagyok. - mondtam és az oldalamra fordultam. Abban a pillanatban ahogy megmozdultam éles fájdalom hasított bele mindenemben. Fájtak a végtagjaim, fájt a gerincem, fájtak a bordáim alig kaptam levegőt. Fájt az állkapcsom és hasogatott a fejem. - Istenem ez egy szörnyű másnaposság. - nyögtem, majd szép lassan kinyitottam a szemem. Nathaniel ott térdelt mellettem és aggódó arccal nézett rám. Kinyújtottam a kezem, hogy kitámasszam magam és fel tudjak ülni. A tenyerem valami ragacsoshoz ért, így azonnal alám pillantottam. Nem kellett volna. Nath megragadta mind a két karom és felrántott a földről. Igazából ő is volt, aki megtartott, mert nem bírtam volna a saját lábaimon. Én pedig a körülöttem elterülő látványt bámultam. Körülöttünk mindenfelé alvadt vér borította a földet és az épületek falait. Valamint szanaszét szórt és széttépett emberek testei hevertek az egykori piac helyén. Ekkor eszembe jutott minden. Minden, amit tettem. - Eresz! - nyögtem, mire Nath azonnal elengedett és én pedig kihánytam a gyomrom tartalmát, vagy legalábbis annak egy részét.

- Gyere, menjünk innen. - húzott fel a földről mikor már semmi nem jött belőlem, majd húzni kezdett maga után át a város utcáin át ki a városból. Útközben nem szólt semmit, így némán szemléltem a művemet. Az utcák tele voltak testekkel. A házak többsége megrongálódott. Na igen, volt, aki a saját lakásába menekült, hogy túlélje.

- Vannak túlélők? - kérdeztem reménykedve.

-Azok közül, akik hajnalban a városban voltak senki. Senki nem jutott ki élve a határon túlra. - válaszolta csendesen.

Nem erre a válaszra számítottam. A lényem egy apró része reménykedett, hogy legalább páran túlélték. Bár a tettem súlyosságán az sem enyhít, de mégis. Reménykedtem, hogy legalább páran megmenekültek. A lábaim felmondták a szolgálatot és Nathaniel mögött térdre estem, majd zokogni kezdtem.

- Roze? - fordult vissza felém - Roze, menj…

- Végezz velem. - néztem rá könyörgően.

- Mi?

- Végez velem. Hisz az a dolgod, hogy megöld azokat a farkasokat, akik elveszítik a kontrollt. Hát ölj meg. Kérlek, végezz velem! - üvöltöttem a szemébe nézve.

- Nem, Roze. Nem öllek meg. - válaszolta higgadtan, mitől még rosszabbul éreztem magam. Eldőltem a földön és magamat magzat pózban ölelve zokogtam a fájdalomtól és a borzalomtól, ahogy a halottak utolsó rémült képe az eszembe villant. Nem tudom meddig szenvedhettem ott, mert egyszer csak Nath az ölébe kapott és úgy indult el velem kifelé a városból. Valamikor elnyomhatott a fáradság mert már az erdőben voltunk és egy kis tűz körül feküdtem, Nath pedig mellettem ült és engem figyelt.

- Jobban vagy?

- Nem. - morogtam.

- Lesz még egy ideg összeroppanásod? - kérdezte aggódva.

- Azt hiszem, hogy nem. Nagyon gáz volt? - kérdeztem szárazon, már nem volt erőm, hogy bármit is érezzek.

- Igen. Nagyon aggódtam miattad.

- Miért nem ölsz meg?

- Mert te nem vesztetted el a fejed. Neked átmosták az agyad. Nem a saját akaratodból tetted, amit tettél. Tudom, hogy fáj. Tudom, hogy most borzalmas, de neked élned kell. Még hosszú út áll előtted.

- Mit fogsz tenni?

- Gondoskodom róla, a városról. Bárki, aki innentől nyomozni fog erre, tudni fogja, hogy a gyilkos is meghalt a városban.

- Miért?

- Mit miért?

- Miért hazudnál mindenkinek?

- Mert megmentetted az életem és bár az én elmémet nem sokat befolyásolta, de emlékszem, hogy milyen érzés akaratod ellenére meghúzni a ravaszt. Egyébként még mindig fáj a fejem. Agyrázkódásom van.

- Szívesen.

- Köszönöm Roze. Megmentetted az életem, így örökké az adósod vagyok.

- Tehát ezért nem akarsz megölni? - néztem rá kérdőn.

- Valahogy úgy. Most pedig, ha végre sikerül összeszedned magad akkor indulj.

- Hová? - néztem rá kérdőn.

- Nekem teljesen mindegy csak innen el. Menj keresd meg a célodat, vagy keresd meg a kedvesed, ahogy Sam mondta. Nekem tök mindegy. De nem akarom ezt a savanyú képet látni az arcodon, szóval tűnés. - mondta, miközben feltápászkodtam. - Szedd össze magad, szerezd vissza a kontrollt a szörnyed felett.

- Találkozunk még? - néztem rá kérdőn.

- Igen. Idővel rád nézek majd, hogy tudjam minden rendben. Addig is ég veled Roze. - mosolygott rám barátságosan.

- Ég veled Nathaniel. - mondtam és igyekeztem egy mosolyt erőltetni az arcomra. De aztán inkább megegyeztünk, hogy ezt soha többet ne tegyem.

¤¤¤

Egy hétig bolyongtam az erdőben ember alakban, mire vettem a bátorságot, hogy farkassá változzak. Meglepetésemre nem kellett nagy erőfeszítés ahhoz, hogy uraljam a farkas alakomat. Vagy legalábbis eleinte. Már vagy két hete mászkáltam farkasként így sikerült olyan messzire kerülnöm attól a várostól, hogy még a saját szagomat követve sem tudnék visszatalálni amikor egy különleges illat kezdett maga felé csábítani. Nagyon finom volt. Eleinte igyekeztem az ellenkező irányba menni, de csak nem hagyott szabadulni. Féltem, hogy ez a szag fogja elvenni az eszem és változtat ismét vérengző vadállattá. De végül még kéthetes kerülgetés után már nem bírtam tovább és követni kezdtem. A szag végül egy nagyvárosba vitt. Nem olyan, mint az a város. Ez itt hatalmas volt, közel egymillió lakossal, vagy talán még annál is többel. Itt a városon belül vesztettem el azt a csodás illatot, ugyanis mindent körülvett és minden magához vette ezt az illatot.

- Ez az a hely. - gondoltam magamban miközben egy parkban sétáltam emberalakomban. - Ez az a hely, ahol én élni szeretnék.  -mondtam ki végül hangosan, majd leültem az egyik kényelmes padra. Hátra dőltem a támlára és a csillagokat kezdtem bámulni. - Az illat forrását majd megtalálom. Idővel. Ha már készen állok rá. -mondtam, majd rámosolyogtam a holdra.

¤¤¤

Miután Roze bevetette magát az erdőbe Nathaniel még egy jó darabig csak állt egy helyben és azt a pontot fixírozta, ahol korábban Roze berohant az erdőbe. Közben azon járt az agya, hogy már háromszáz éve vadász és még sohasem csinált ilyet. Még soha nem hagyta életben az ilyen szörnyeket, mint ez a lány. Ám mégis, most képtelen lett volna végezni ezzel a fiatal farkaslánnyal. Mert tudta, ha megöli az igazságtalan lenne. Nem a kölyök hibája, ami történt, nem ő felelős azért, mert megölte ezt a rengetegembert, hanem ő maga Nathaniel a felelős. Ő volt az, aki nem vette elég komolyan az Atya fenyegetését, és ő volt az, aki végül nem volt elég erős, hogy ellenálljon a hatalmának. Ezért nem ölte meg és ezért nem hagyhatja, hogy valaha is kiderüljön, hogy a gyilkos még mindig szabadon járkál. Nathaniel végül szomorúan rázta meg a fejét mikor arra gondolt, hogy mennyire nem lesz könnyű a lánynak visszanyerni az uralmat saját maga felett. És ha a lány újra elveszíti a kontrollt akkor már kénytelen lesz megölni, annak ellenére, hogy tudja az ő hibája, hogy a lány ilyen bajba került. Nathaniel szomorúan fordult meg és indult a város határa felé. Egy bonyolult varázslattal összegyűjtötte a testeket és darabokat, majd a templomba hordta őket. Miután az utcákon és a piacon már nem volt egy kósza holtest sem, fogta és felgyújtotta a templomot. Indulás előtt még előkereste a fogadóban lévő feljegyzéseket és azokat is megsemmisítette, hogy soha senki ne jöjjön rá a történtekre.

A vadász fáradtan és szomorún ült fel a lovára melyet a várost hirdető táblához volt kötve. A táblán egy rövid mondat állt, „Isten hozta Holytownban”.