Másnap dél volt mire haza értem. Első utam Kate lakására vezetett, ami üres volt. Mikor alaposabban körbe néztem rájöttem, hogy napok óta nem járt itt senki, így gyorsan átöltöztem és a rendőrség épületéhez hajtottam. Az épület enyhén kihaltnak tűnt, mintha épp senki nem követett volna el semmit a városban. Az első ember, akit találtam sajnálatomra Kate volt főnöke volt, aki kifejezetten gyűlöli a „szörnyetegeket” és megszállottan biztos benne, hogy én az vagyok.

- Elnézést Uram. Kate-et keresem, nem látta valahol?

- Te meg mégis mit csinálsz itt? - kérdezte dühösen.

- Most mondtam, hogy Kate-et keresem. - közöltem vele nemes egyszerűséggel.

- Neked aztán var bőr a képeden! - üvöltötte, majd fegyvert fogott rám. - Le vagy tartóztatva te szörnyeteg. - krákogta, miközben a semmiből több rendőr is megjelent és pisztolyt fogott rám. Nem volt kedvem velük szórakozni, de nem akartam semmi bajt csinálni Kate-nek, így inkább hagytam, hogy bilincset tegyenek rám és elvigyenek egy kihallgatóba. Természetesen ez nem segített a feltörni készülő bestiának, hogy nem találom Kate-t és még a gyökér exfőnöke le is tartóztat és most itt kell ülnöm egy szaros cellában, bilinccsel a kezemen.

- Na jól van te kis görény. - lépett be az ajtón Kate exfőnöke. - Hoztam neked valamit, ami majd segíti az együttműködésedet. - közölte és letett elém egy bizonyíték ládát.

- Mi van benne? - néztem rá kérdőn.

- Egy kis ajándék. Neked.  -mondta, majd lassan levette a láda tetejét és a tartalmát rám szórta. A ládában sisakvirág volt. Azonnal égetni kezdte a bőrömet, ahol hozzám ért és nehezebben tudtam venni levegőt. - Na most beszélgessünk kicsit. - kuncogott fel, míg én igyekeztem vergődni, hogy legalább a bőrömhöz ne érjen a virág.

- Mégis mit akarsz tőlem? - morogtam a fogaim között.

- Csak azt, hogy válaszolj a kérdéseimre, szörnyeteg. Hol van Kate?

- Mi? Nem tudom, azért jöttem ide mert én sem találom. Azt hittem, hogy itt van és belefeledkezett a munkába.

- Hát itt nincs. És utoljára veled látták, szóval áruld el, hogy hol van, különben nagyon megbánod.

- Nem tudom, hogy hol van. De engedjen el és megkeresem. - mondta mérgesen.

- Na persze. Vagy ha eddig még nem végeztél vele akkor most megteszed, nem igaz? Nem tudom, hogy eddig mivel tudtad magad mellett tartani? De mi történt? Hirtelen megszűnt a varázs és már nem akar téged? Ezért inkább eltetted láb alól? Hol van? Hova rejtetted a hulláját? - üvöltötte magából kikelve.

- Maga örül. Nem tudom, hogy Kate hol van, de ha ön sem tudja akkor jó lenne, ha neki állna megkeresni. Ez a feladata nem? Vagy már csak díszből van itt? Hol a párom? - üvöltöttem én is ugyan olyan dühösen.

- Velem te ne merészelj üvölteni te szörnyszülött. - dörrent rám és felállt az asztaltól. Megkerülte az asztalt és egy marék virágot felkapott és berakott az ingem alá.

- Elég legyen. Fejezze be. - üvöltöttem fájdalmasan.

- Mond meg hol van Kate! - parancsolta.

- Nem tudom. - nyögtem, miközben igyekeztem nem tudomást venni a mellkasomat égető virágokról, amik még nehezebbé tették a légzést.

- Kár. - mondta unottan, majd még egy adag virágot vett a kezébe és azt beletömte a számba, majd a zsebéből elő vett egy ragasztót és a számra rakta. Ahogy a szirmok a hozzá értek a nyelvemhez és a szájpadlásomhoz elviselhetetlen fájdalmat éreztem, de nem bírtam szabadulni. Nem tudtam széttépni a bilincset vagy megszabadulni a ragasztótól. - Itt hagylak egy kicsit, hogy elgondolkodj azon, amit mondani akarsz nekem. Amikor vissza jövök tudni akarom, hogy hol van Kate. - mondta, majd magamra hagyott az őrjöngésemmel.

Még sosem voltam ennyire kiszolgáltatva és ennyire védtelen, mint most. A virág miatt egyre jobban kezdtem elveszíteni az eszméletemet. És lassan eljutottam arra pontra, hogy nem is akarok ébren lenni, mert akkor legalább nem fáj semmi és nem zavar, hogy minden levegő vételért meg kell küzdenem. Nem emlékeztem, hogy miért vagyok itt, hogy miért kerültem ebbe a helyzetben. Végül nagy sokára nyílt az ajtó és visszajött Kate főnöke. „Kate. Hol van Kate?” Jutott eszembe és próbáltam magamhoz térni.

- Na, most már megmondod, hogy hol van Kate? - kérdezte, miközben helyet foglalt az asztal sarkán. Én csak annyit tudtam tenni, hogy könyörögve néztem rá, hátha meghatja. De nem jártam sikerrel. Végül rá morogtam jelezve, ha egyszer kiszabadulok megölöm. - Rám morogtál? - kérdezte meglepetten. Felállt és mellém lépett, majd egy határozott mozdulattal kirúgta alólam a széket én pedig keményen a padlóra zuhantam. Az összes lélekjelenlétem annyi volt, hogy nem nyeltem le a számban lévő szirmokat, semmi más. - Még most is van kedved morogni?  -kérdezte miközben bele rúgott a bordáimba. - Még most is morogsz? Mit képzelsz ki vagy te, hogy csak úgy rám morogj? - üvöltötte tajtékozva majd újra és újra belém rúgott. A sisakvirágnak köszönhetően a szervezetem legyengült és minden rúgást úgy éreztem mintha ember lennék. Próbáltam arrébb kúszni, de nem engedett. Minduntalan vissza rántott és újra belém rúgott, ahol csak ért. Fájdalmamban nem tudtam mást csinálni, mint szűkölni és morogni. Végül nem jött több rúgás.

- Engedjen el! - hallottam meg végül a férfi hangját. -Nem hallotta? Engedjen el! Mégis mit képzel ki maga?

- Én az egység új igazgatója vagyok, maga pedig le van tartóztatva. - válaszolta egy nyugodt női hang. - Vigyék el innen.

- Nem teheti ezt! - hallatszott a folyosóról a férfi halkuló hangja.

Végül egy ismeretlen nő letérdelt elém és letépte rólam a ragasztót. Majd a hasamra fordított és a felső testemet tartotta, hogy az utolsó virág is kiessen a számból. Mikor azzal végzett kigombolta az ingemet és lesöpörte rólam a maradék virágot.

- Így ni. Jöjjön kiviszem innen magát. - mondta és azzal a hónom alá nyúlva felemelt és kihúzott a szobából. Kint várt minket egy másik nő. „Kate.” Néztem rá reménykedve, aztán egy kis idő múlva leeset, hogy ő nem Kate hanem Sarah. - Segíts, vigyük el a mosdóba. - mondta a nő neki, aki engem tartott. Így Sarah a másik oldalról támogatott meg és elindultak velem, remélhetőleg a mosdó irányába. Amint beértem a mellékhelyiségbe azonnal kiszakítottam magam a két nő támogatásából és berohantam az egyik fülkébe, hogy kihányjak magamból mindent. Mint kiderült mégis sikerült lenyelnem egy szirmot, ami most szerencsére távozott belőlem.

- Maradj itt vele. Én elmegyek és kiosztom a parancsokat. - mindjárt jövök mondta az ismeretlen nő és távozott a mosdóból.

Mikor sikerült egy kis életet lehelnem magamba, feltápászkodtam a földről, ahova korábban leültem pihenni és elballagtam a mosdókagylókhoz, hogy kitisztítsam a számat.

- Sajnálom. Sajnálom, ami történt. - mondta végül Sarah, a falnak dőlve állt és engem nézett, ahogy megpróbálok helyre jönni. - Ez nem történhetett volna meg. Egy normális rendőrségen nem bántják a civileket.

- Kate főnöke gyűlöl engem azért, ami vagyok. Csak kellett neki egy ürügy, hogy megtehesse.

- Már nem a főnöke. - mondta az idegen nő belépve az ajtón. - Már én vagyok Kate főnöke. És szeretnék bocsánatot kérni öntől, amiért ez megtörtént. Valamint szeretném tájékoztatni, hogy a párja Kate a hét eleje óta nincs meg, senki nem látta. Sajnálom.

- Értem. És ki ön? - néztem rá kérdőn.

- A nevem Alexandra Moor. Én vagyok a mai naptól kezdve ennek a rendőrkapitányságnak a feje.

- Örülök a találkozásnak Alexandra Moor. Valamint azt javaslom, hogy keresse meg Kate-et mihamarabb.

- Már rajta vagyok az ügyön. Át kell kutatnunk Kate lakását. Sarah említette, hogy ön Kate-el él, kérem engedjen be a lakásba, hogy kereshessek bármiféle nyomot, ami segít megtalálni a kedvesét.

- Rendben.

- Közben magát is haza visszük. Na jöjjön. - mondta Moor kapitány.

¤¤¤

- Merre voltál a napokban? -kérdezte Sarah a kocsiban.

- Besegítettem a testvéremnek Petrának és a csapatának megtisztítani az erdőt az elfajzottaktól. És te?

- Haza látogattam. - mondta egykedvűen. - Anya próbálta elérni Kate-et végül közölte velem, hogy jöjjek vissza mert biztos, hogy megölted. Út közben találkoztam Moor kapitánnyal, aki elmondta, hogy napok óta nincs hír Kate-ről és azért siet minél előbb beérni mert információ szerint a volt kapitány rád akarja húzni az egészet.

- Sajnálom. - Nézett hátra a visszapillantóba a kapitány. - Elkéstem. - mondta szomorkásan.

- A szándék megvolt. - mondta egy barátságos mosoly kíséretében.

- Mikor látta utoljára Kate-et?

- Hétfő reggel. Akkor hagytam el a várost.

- Kate nem említett semmit?

- Nem. - ráztam meg a fejem. - Csak azt, hogy úgyis van munkája, amivel elüsse az időt amíg távol vagyok.

A lakást Sarah és Moor kapitány is átkutatta, de nem találtak semmit. Addig én lezuhanyoztam és magamra vettem egy topot meg egy farmert.

- Szépen belilultál. - mondta Sarah mikor kijöttem a fürdőből és alaposan végig mért. A bordáimnál minkét oldalt lila volt a bőr. És kissé fájt minden mozdulatom.

- Na igen. A sisakvirág tudja a dolgát. - morogtam, majd nekiálltam keresni valami kaját a hűtőben. - Nincs semmi nyom?

- Nincs. - mondták lehangoltan. - Te sem érzel semmit? - kérdezte Sarah reménykedve.

- Talán korábban éreztem volna, de most, hogy a sisakvirág kiégette az ízlelő bimbóimat meg a szagmirigyeket, így semmit sem érzek. Kicsit olyan mintha sósavat ittam volna meg, valamint azzal öblítettem volna ki az orrom.

- Remek. Más bestia ismerősöd?

- Senki nem olyan jó, hogy pár napos szagminta alapján megtaláljon valakit, akinek az illata belengi az egész várost. - mondtam szomorúan.

- Tehát akkor nincs semmiféle nyomunk. - ismerte be Moor kapitány a homlokát masszírozva.

- Nem volt új ügye? – kérdeztem, hátha valami új munka az, ami miatt eltűnt.

- Nem, semmi olyan, amiről tudnánk. -jött a szomorú válasz a kapitánytól.

- Nem kapott Kate fenyegető leveleket, vagy bármi olyat, amit nem mondott el neked? - nézet rám kérdőn Sarah.

- Nem. - mondtam, majd visszafordultam a hűtőhöz mikor megakadt a szemem a fa dobozkán. - Vagy talán mégis. - válaszoltam elgondolkodva miközben felemeltem a dobozt és a nappali dohányzó asztalára tettem. A kulcs, ami mindig benne szokott lenni, most nem volt benne és a szekrényen sem volt, ahonnan a dobozt elvettem.

- Áh, szóval Kate titkolózik előled?

- Igen, de a kulcs mindig benne van a zárban, de most eltűnt. - mondtam, miközben a dobozt vizsgálgattam. - Kate papírokat, leveleket tart ebben. Soha nem mondta, hogy nem nézhetem meg, hogy mi van benne és mint mondtam a kulcs is mindig benne van.

- Ki tudja nyitni?

- Ki, de akkor kell vennem egy új dobozt Kate-nek. - mondtam, miközben letörtem a fedelét. A doboz tele volt borítékokkal. A tetejéről elvettem azt, amit legutóbb kapott és hangosan olvasni kezdtem.

” Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy miért vagy azzal a szörnyeteggel. Azt hiszed, hogy neked is jár a boldogság? Azt hiszed, hogy te is megérdemled, hogy valaki melletted legyen! Gyilkos vagy, nem érdemelsz te semmit! Megölted őt és most mégis együtt vagy egy ugyan olyan szörnyeteggel. Mégis miért más az a cafka, mint ő volt? Szeretett téged te pedig gondolkodás nélkül lőtted le mit egy kutyát. Nem érdemled meg a boldogságot te ribanc! De majd én teszek róla. Te nem hallgattál rám, így most elveszem tőled azt, ami a legfontosabb számodra, elveszem őt tőled. Majd te is visszakapod a testét ahogy én visszakaptam az övét…”

Döbbenten néztem Sarah-ra aki ugyan olyan döbbent volt.

- Mióta írogat neki? - kérdezte végül, így kikerestem a legalsó levelet és megnéztem a keltezését.

- Közel két éve. - mondtam és frusztráltan ledobtam a levelet az asztalra. - Túl könnyen bele egyezett, hogy elmenjek a városból. Én bolond pedig nem vettem észre.

- Bocs, de lemaradtam. Kiről van szó? - nézett ránk a kapitány.

- Kate előző barátnője apukájáról. - válaszoltam csendesen. - Kate megölte a lányát, mert az a változás éjszakáján kezdett átalakulni és nem a jó formában. Meg akarta ölni Kate-et így ő fegyvert rántott és lelőtte a barátnőjét. Az édesapja nem tudta magát túltenni ezen, úgy tűnik.

- Értem, kiadok körözést a férfira és ráállítom a IT-sokat, hogy keressék elő. Nagy kérés lenne, ha arra kérném, hogy maradjon itt és várja meg míg haza hozzuk Kate-et? - nézett rám feszengve a nő.

- Igen. - válaszoltam határozottan.

- Rendben. Akkor, ha valamit találtunk értesítem és magát is visszük. - mondta, majd biccentett és távozott.

- Akarod, hogy maradjak? - nézett rám Sarah aggódva.

- Nem, köszönöm. Amíg nem szóltok addig pihenek egyet, rám fér. - mondtam és ásítottam egyet.

- Rendben. - bólintott és ő is távozott.

Bármennyire is fáradt voltam nem bírtam aludni, így a leveleket kezdtem olvasni, melyek egyáltalán nem segítettek azon, hogy nyugodtan tudjak aludni. Nem mentem vissza a legelejére, csak párat elolvastam azelőttről, hogy találkoztunk volna, aztán pedig az akkorit amikor találkoztunk. Láthatóan nagyon felbosszantotta az, hogy Kate ismét boldog. Végül találtam egyet, ami teljesen megdöbbentett. Ugyan úgy kezdődött, mint a többi, gyűlölet beszéd, Kate szidalmazása, végül a levél rám tér ki. Arra, hogy én nagyobb szörnyeteg vagyok, mint a lánya volt és hogy engem is le kéne lőnie a bűneimért. Valamint, hogy előbb-utóbb meg fogom ölni Kate-et. A levél további aggasztó dolgokat tartalmazott a múltamról. A múltamról, amiről senki sem tudott.

Végül három órával később telefonált Alexandra Moor, hogy megtalálták a férfit és valószínűleg vele van Kate is. Egy kisebb csapattal mennek ki a férfi házához, menjek utánuk kocsival. A férfi egy birtokon lakott a várostól kicsit távolabb. A csapat a birtok közelében megállt és gyalog közelítette meg a házat. Végül este nyolc órakor betörtek a házba és letartóztatták a férfit. Kate a pincében volt kikötözve, ki volt száradva, volt rajta pár horzsolás, de ezen kívül jól volt. Élt. Moor kapitánynak sikerült meggyőznie, hogy várjak kint, így türelmesen megvártam míg kihozták Kate-et és az egyik mentőhöz kísérték. Mikor a mentősök bekötötték neki az infúziót oda sétáltam hozzá. Meglepetten nézett rám, majd mikor rájött, hogy tényleg ott vagyok a nyakamba ugrott és szorosan magához szorított.

- Ugye tudod, hogy bajban vagy? - súgtam a fülébe, miközben én is szorosan magamhoz öleltem.

- Tudom. - válaszolta mosolyogva és megcsókolt. Olyan jó volt újra látni őt, érezni őt, a kezem közt tartani. A mentősök megpróbálták rábeszélni, hogy mennyen velük a kórházba, de ő hajthatatlan volt, nem akart kórházba menni. Így végül saját felelősségre haza engedték.

Amikor haza értünk Kate lefürdött és tiszta ruhába bújva elfeküdt az ágyban, én még ettem valamit, majd levetkőzve bemásztam mellé.

- Ki volt az a nő? - kérdezte miközben a karomat simogatta.

- Az új főnököd. Alexandra Moor. - válaszoltam, csendesen.

- És mi van a régi főnökömmel? Mikor váltották le végül?

- Ma. És szerintem most épp egy zárkában pihen.

- Mi? Miért? - kérdezte meglepetten.

- Ez egy hosszú történet, majd holnap elmesélem. Most aludj. - mosolyogtam rá és adtam neki egy csókot.

¤¤¤

Hét óra lehetett amikor felébredtem a telefon csengésére. Gyorsan kiosontam Kate mellől, aki békésen aludt és kikerestem a nappaliban hagyott cuccaim közül a telefonom.

- Igen? - szóltam bele végül fáradtan.

- Szia. Minden rendben? - hallatszott Petra aggódó hangja a vonal másik végéről.

- Most már igen. - mondtam és fáradtan lerogytam az egyik fotelba. - Elrabolták, de szerencsére meglett és kutya baja.

- És neked?

- Majd kiheverem. - mondtam fáradtan.

- Felébresztettelek?

- Igen, de nem baj.

- Aggódtam.

- Tudom. Hívni akartalak, de aztán beestem az ágyba és el is aludtam. Nálatok mi a helyzet?

- Végeztünk. Nem tudom, hogy mennyi maradt még az erdő ezen szakaszán, de mi egyelőre végeztünk. Most indulunk haza. Majd valamikor átnézzük a következő területet. Ha van kedved gyere velünk, de nem erőltetem. Vigyázz rá. - mondta parancsoló hangon.

- Úgy lesz. Szia.

- Szia. - lehelte mielőtt bontotta volna a vonalt.

Fáradtan végig simítottam a hajamon végül ledobtam a telefont az asztalra a levelek mellé. Egy röpke pillanatig eszembe jutott, hogy összepakolhatnám a leveleket, ám végül elvetettem. Inkább felálltam és az ablakhoz sétáltam, hátha látom a szomszéd anyukát és a kisfiát akik mindig kijönnek egyet játszani reggel. Ezúttal nem láttam őket.

- Azt mikor szerezted? - jött egy rekedt hang a hátam mögül. Lassan megfordultam és végig néztem meztelen testén. Fogyott, megviselte az, ami történt. Most olyan törékenynek látszott.

- A hosszú történet része. - mosolyogtam rá. - Röviden, a főnököd azzal vádolt, hogy elraboltalak, megöltelek, felfaltalak. – mosolyogtam rá - Aztán letartóztatott és kicsit megvert. Erre jött meg az új főnököd, aki azonnal letartóztatta és bezáratta a régit. Ja. Nagyjából ennyi.

- És az égési sérülések? Közben gyufával szórakozott? - kérdezte mérgesen.

- Nem csak szerzett valahonnan egy ládányi sisakvirágot. - mondtam egy fájdalmas mosoly kíséretében, miközben visszagondoltam az előző napra.

- Pedig még azt hittem, hogy nekem voltak rossz napjaim. - mondta miközben oda jött hozzám és végig simított a bordáimon. - Fáj?

- Igen.

- Hol fáj még? - kérdezte miközben szorosan hozzám bújt.

- Hé-hé, te vagy az, akit elraboltak, nem én. Neked fáj valamid?

- A lelkem. - mondta szomorúan.

- Nem a te hibád volt, ami történt és nem tehettél mást. Ellenben most tehettél volna. Mondjuk szólhattál volna valakinek, akárkinek. Lehet, hogy jó volt sanyargatni magad, de ez az életedbe is kerülhetett volna. - morogtam.

- Vagyunk így ezzel páran. - mondta komoly tekintettel, majd végig nézett az asztalon.

- Tartozom neked egy másik dobozzal. - mondtam bocsánatkérőn.

- Hagyd csak. - legyintett, miközben háttal nekem dőlt én pedig a hasánál fogva magamhoz öleltem. - Elolvastad őket?

- Csak párat.

- Melyikeket?

- Abból is párat. - morogtam a fülébe.

- Én… - mondta miközben végigsimított az arcomon. - Szeretlek.

- Én is szeretlek, a világon mindennél jobban. Még akkor is ha ilyen ostobaságokat csinálsz, engem pedig az idegbaj kerülget. - mondtam miközben leheltem egy csókot a nyakára.

- Nagyon aggódtál?

- Még annál is jobban.

- Sajnálom.

- Ne tedd. Én sem vagyok jobb nálad. - kuncogtam fel.

- Ja pedig te csak a rendőrségre mentél be. - mondta miközben kibontakozott az ölelésemből és elsétált a konyhába. Én nyújtózkodtam egyet, majd az asztalhoz sétáltam és elkezdtem rendet rakni a levelek között. - Roze? - nézett vissza rám.

- Igen? - néztem rá a kezem közt tartva jó pár levelet.

- Kérsz forró teát?

- Az most jól esne. - mosolyogtam rá.

- Be kell majd mennem a kapitányságra, elkísérsz?

- El. - biccentettem, miközben továbbra is a levelekkel bíbelődtem.

- A te kocsiddal megyünk. - mondta miközben elővett két bögrét, majd megtöltötte a vízforralót.

- Az nem fog menni. A kapitányságon hagytam tegnap. Sarah és a főnököd hoztak haza.

- Hogyan? - nézett ki rám Kate aggódó tekintettel.

- Mi az? - kérdeztem vissza, nem értve a tekintetét.

- Csak még sosem voltál olyan sérült, hogy ne tudj vezetni. - mondta a konyha falának dőlve.

- Na igen, még sosem láttál olyankor mikor sisakvirágot nyelek le. - mondtam vállrándítva.

- Megölöm. - morogta mérgesen.

- Ne tedd. - mondtam miközben visszaraktam az utolsó levelet is a dobozba és rá helyeztem a törött fedelet. - Akkor megjavítom.

- Ne tedd. - mondta most ő. - Vedd ki belőle azokat, amelyek nem tartoznak másra, a többit pedig beviszem a kapitányságra.

- Ezt az előbb is mondhattad volna. - morogtam, miközben ismét kiborítottam a doboz tartalmát az asztalra és elkezdtem átnyálazni őket.

- Megcsinálom a teát és segítek. - mondta miközben visszament a konyhába. - Akkor taxival megyünk oda.

- A kapitányságra?

- Aha. Akkor el tudjuk hozni a kocsidat. - mondta miközben leült mellém a kanapéra és letette a forró bögréket.

- Rendben.

Még vagy húsz percig keresgettük a leveleket. Két kupacot csináltunk egyet, ami mehet a rendőrségre és egyet, ami itthon marad. Mikor végeztünk Kate hozott egy lábast és beleszórta az itthon maradó leveleket, majd hozott ez gyufásdobozt.

- Mit tervezel?

- Elégetem őket. - mondta határozottan.

- Biztos vagy benne? - néztem rá aggódva.

Kate letette a dobozt és mindkét kezével megfogta az arcom. - Igen, Roze. Biztos vagyok benne, hogy ezt akarom csinálni. Már rég meg kellett volna tennem. És most, azok után, hogy a volt főnököm ezt tette veled nem kockáztatom meg, hogy bármi olyan dolog legyen nálam, ami rád nézve veszélyt jelent. - mondta szép lassan, mint amikor valaki egy gyerekhez beszél. - Szeretlek. - morogta, majd megcsókolt.

- Én is szeretlek. - mosolyogtam rá, mikor szétváltunk.

Kate ismét a kezébe vette a gyufásdobozt és kivett belőle egy gyufát majd elgondolkozott és kivett belőle még egyet. Az egyik gyufát meggyújtotta majd oda tartotta nekem a másik gyufát és a dobozt. - Szerintem te is már ép eleget sanyargattad magad, ideje elengedned. - mondta és közben szeretetteljesen mosolygott rám.

- Rendbe. - mondtam és meggyújtottam a másik gyufát. Kate rádobta a levelekre a saját gyufáját én még egy kicsit néztem a sajátom lángját és közben arra gondoltam, hogy ez a gyufa az önutálatom és most elengedem. Majd elengedtem és néztem ahogy a gyufám csatlakozik Kate-éhez és még több papírt gyújt meg. Nem tartott soká, hogy a papírok elégjenek. De ez idő alatt Kate mellém bujt és a vállamra hajtotta a fejét. Szorosan magamhoz öleltem és közben egy régi búcsú dal dallamát dúdoltam, melyet még anyám tanított gyerekkoromban. Talán ez volt az egyetlen dal, amit valaha tanított nekem. Azt hiszem most van az a rész, ahol azt kéne mondanom, hogy a pernye szárnyakra kelt, összegyűlt és kirepült a nyitott ablakon. Mert ez olyan természetfeletti lenne. Nem ez történt. a hamvak nyugodtan feküdtek a lábos alján és az én lelkem sem lett könnyebb, bármennyire is szerettem volna.

¤¤¤

Végül mindketten átöltöztünk és hívtunk egy taxit, ami elvitt minket a kapitányságra. Kate magával hozta a maradék levelet, hogy bizonyíték gyanánt átadhassa őket. Alexandra Moor boldogan fogadott minket és megkérte Kate-et, hogy menjen be az egyik irodába, ott várja a kolléga, akinek el kell mesélnie mindent. Vele akartam tartani, de Kate megkért, hogy kint várjam meg. Így végül az iroda előtt ültem és várakoztam, mikor épp arra jött a kapitány.

- Elnézést, kérhetnék egy szívességet? - néztem rá a megnyerő mosolyommal.

- Miről lenne szó?

- Szeretnék beszélni négyszemközt vele. - mondtam halkan.

- Gondolom úgy, hogy senki se tudjon róla. - inkább kijelentés volt, mint kérdés, de azért biccentettem egyet. - Rendben. Tudod, hogy melyik az a kihallgató. Nemsokára ő is ott lesz.

Két perc várakozás után egy rendőr bekísérte Natasa apját és hozzá bilincselte az asztalhoz. - Ha bármi baj lenne szóljon és jövünk. - mondta a rendőr rám nézve, majd távozott.

- Örülök, hogy végre találkozunk személyesen is Mr. Blume. - köszönök udvariasan, bár mióta betette ide a lábát azóta szívesen eltörném a nyakát.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte mérgesen.

- Beszélgetni.

- Beszélgetni? BESZÉLGETNI?! Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy ki vagy? Hogy mi vagy?

- Pontosan tudom, hogy mit tud és mit nem. De most szeretnék beszélni önnel a lányáról és Kate-ről.

- Én meg nem akarok veled beszélni. - morogta mérgesen.

- Nagy kár. Akkor is kénytelen lesz meghallgatni. Ön elrabolta a kedvesemet Mr. Blume és én ezért nagyon-nagyon mérges vagyok. De nem áll szándékomban megölni önt. Nem, inkább azt akarom, hogy szenvedjen és el is fogom érni. De ne aggódjon nem a teste fog szenvedni, hanem a lelke.

- Menj a pokolba! - üvöltötte.

- Idővel. De előtte Mr. Blume tudja, hogy a maga hibája az, ami a lányával történt.

- Hogy mered. - üvöltötte dühösen.

- Érzem a szagát uram. Ön félig alakváltó. Hadd találjam ki, a nagymamája alakváltó volt, de a, az apja már nem. Ám a nagymamája mégis azt mesélte magának, hogy ön is olyan nagy és erős lesz, mint ő fiatal korában. Nincs igazam. De aztán nem lett az és ön soha többet nem volt hajlandó érintkezni bestiákkal.

- Elhallgass!

- Tudja, a nagymamájának részben igaza volt. Ön örökölte a gént ám csak a lányában ragadt meg. Viszont ön semmit sem adott át neki, semmit nem mesélt neki róla. Így a lánya gyenge volt, nem volt felkészülve arra, ami következett. Ezért kellett meghalnia. Maga miatt mert nem mesélt a lányának, mert annyira gyűlölte az alakváltókat, mert olyan lett az apja, aki kicsinyes utálatában hallt meg. Nem így van Mr. Blume?

- Ne merészeld!

- Tudja, ha a városban lettem volna már akkor, akkor a lánya ma is élne. - mondtam vállrándítva. - Vagy ha ön beszélt volna neki a családi örökségről akkor is élhetne. De nem tette meg, így a lánya meghalt. A maga hibája az, hogy Natasa meghalt, nem pedig Kate-é, aki csak az életét védte. Tudja, mint ahogy az előbb mondtam, a lánya túlélhette volna, ha ott vagyok, de lehet, hogy én magam öltem volna meg azért mert rá támadt Kate-re.

- Nem! Nem! Kate hibája, ő ölte meg! - üvöltötte magából kikelve.

- Nem. Lehet, hogy Kate húzta meg a ravaszt, de maga volt, aki megtöltötte a fegyvert, maga volt a golyó mely végzett a lányával. - mondtam teljes nyugalommal. A férfi ettől teljesen begőzölt és őrjöngeni kezdett. Sírt és kiabált, hogy nem az ő hibája. Nem mondtam többet, még akartam, de ahhoz meg kellett várnom, hogy kicsit csillapodjon, hogy a következő szavaimat majd felfogja. Ám még mielőtt lehiggadhatott volna nyílt az ajtó és Alexandra Moor meg Kate léptek be rajta. Nem jöttek közelebb, csak beléptek az ajtón és becsukták azt maguk után. Végül meguntam a várakozást és hangosan morogtam egyet. A férfi azonnal megdermedt és éreztem, hogy a hátam mögött Alexandra is. - Bocsánat, nem akarom megzavarni az önmarcangolását, de még nem végeztem. Még szeretnék elmondani valamit önnek. Utána nyugodtan folytathatja ott, ahol az előbb abba hagyta, ígérem. - mosolyogtam bele a férfi rémült arcába. - Mint mondtam ön elrabolta a kedvesem és én ezért nagyon dühös vagyok, de nem ölöm meg. Önnek most börtönbe kell mennie, utálnia kell saját magát, aztán ha végre kiszabadul akkor majd megölöm. Tehát készüljön arra, hogy szabadulása pillanatától kezdve mindig nézzen a háta mögé, ki tudja mikor szottyan kedvem megölni magát. - mondtam továbbra is mosolyogva. - Ja, és ne próbáljon meg ismét Kate közelébe menni. - fejeztem be miközben felálltam. A férfi annyira le volt döbbenve, hogy elfelejtette folytatni az őrjöngést. De ez engem már nem érdekelt, kinyitottam az ajtót és kimentem, vissza sem nézve Mr. Blume-ra.

- Nem lennék az ellenséged. - jegyezte meg Alexandra miközben becsukta utánunk az ajtót és szólt egy rendőrnek, hogy kísérje vissza a férfit a fogdába.

- Valószínűleg nem fogom bántani, de nem akarom, hogy jól érezze magát a börtönben.

- Milyen rendes tőled. - jegyezte meg mosolyogva.

- Köszönöm. Végezetél? - néztem Kate-re kérdőn.

- Igen, végeztem. - mondta miközben a beküldött rendőr kihozta a kihallgatóból Mr. Blume-ot és elindulta a zárka irányában. Ám pár lépés után Mr. Blume megállt és visszanézett rám, nyoma sem volt a tekintetében a korábbi őrületnek. Sőt ellenkezőleg, tiszta volt a tekintete és mosolygott.

- Sok mindent nem kérdeztél meg. Pedig azt hittem, hogy a halott városról akarsz velem beszélgetni és nem egy halott lányról.

- Az a halott lány a maga lánya. - mondtam miközben az arcát tanulmányoztam.

- Az volna? A gyermek feladata, hogy éltesse az apját! - mondta a férfi továbbra is mosolyogva. Nem tudom, hogy mikor rohantam el az előttem álló két nő mellet, vagy hogy mikor téptem ki az rendőr kezei közül a férfit, vagy hogy mikor nyomtam fel a falra. Csak azt tudom, hogy a levegő körülöttem megfagyott én pedig dühös voltam, de most nem csak én, hanem a bennem élő szörnyeteg is őrjöngött és így, hogy a saját lelkiállapotom sem volt túl nyugodt, nehéz volt visszatartani. Így csak álltam félig farkasként félig emberként és a hatalmas kezem átérte a férfi nyakát így tartottam a falhoz szegezve fél méterre a föld felett. A mellettem lévő rendőr három lépést hátrált, hogy kikerüljön a hatósugaramból. Nem próbálta meg elvenni tőle, nem rántott fegyvert. Mindössze arrébb állt. Az egész épület csendes lett. Nem hallatszott más, csak az én egyre erősödő morgásom. Nem tudom, hogy mennyi ideig állhattunk ott, de én végig csak arra összpontosítottam, hogy ne veszítsem el a fejem. Végül egy kéz érintését éreztem a hátamon és egyet a jobb vállamon. Kate nem mondott semmit, nem tett ezenkívül semmit. Csak rárakta a kezét a hátamra és a férfit tartó vállamra. Még így is ilyen elcseszett állapotban éreztem a tusfürdője és a parfümje csodás keverékét. Lehunytam a szemem és engedtem, hogy átjárja a testemet ez az illat. Ennyi elég volt ahhoz, hogy a szörnyeteg kissé lenyugodjon. Közelebb léptem a férfihez és még egyszer utoljára rámorogtam, majd olyan hirtelen engedtem el, hogy elterült előttem. Kate-el a hátam mögött hátra léptem három lépést, majd hagytam, hogy a még kissé erőtlen karjaival átkaroljon és távolabb húzzon tőle. Mikor elég távol voltunk szorosan hozzám bújt és átölelt, csak ekkor vettem észre, hogy az egész testem remeg. De már nem a dühtől, hanem a félelemtől. Ez az érzés olyan hirtelen jött, hogy nem is tudtam azonnal megmondani, hogy mitől félek ilyen borzasztóan. Aztán mikor végre sikerült rendet raknom magamban, mikor végre rájöttem, hogy mitől is rettegek ennyire még jobban remegni kezdtem és még jobban elkapott a rettegés. Rettegtem egy halott anyától, aki szinte majdnem ugyan ezt mondta valamikor régen. Rettegtem tőle pedig már rég halott volt. Halott, ugye? Mert, ugye meghalt? Magam öltem meg, annak kell lennie.

- Jim, vidd vissza a zárkába. - hallottam Alexandra hangját. - Kate, vidd be a kihallgatóba, ha akarod.

- Nem, köszönöm. Inkább haza viszem.

- Rendben, de szólj, ha van valami.

- Mindenképp. - mondta Kate, majd kicsit engedett az ölelésből és kihúzott a rendőrség épületéből. Beültetett az autóm anyós ülésére, majd beszállt mellém. Mindezt csak halványan érzékeltem, mert a gondolataim még mindig egy rémálomban ragadtak.

- Adam! Adam! - kiáltom, de nem érkezik válasz. Neszt hallok, előttem egy régi rozoga viskó. A hangok bentről érkeznek. - Adam? - kérdezem bátortalanul, majd elindulok a ház felé. Az ajtóhoz érve megtorpanok és várok, hátha valami kivehetőt hallok odabentről. Nyöszörgés és morgás szűrődik át az ajtó deszkáinak rései között. Óvatosan kinyitom az ajtót. Bent olyan látvány fogad, melyet sosem fogok elfelejteni. Adam az asztalon fekszik a szüleim pedig farkasalakban lakmároznak belőle. Adam a szemembe néz, tekintete könyörgő, de nem jön ki hang a torkán. Módosul a kép. Anyám és én az erdőben sétálunk. Veszekszünk. Hogy miért kezdtünk el veszekedni és hogy Adam hol van azt már nem tudom. Csak anyám egyetlen mondatára emlékszem.

- „A gyermeknek az a dolga, hogy éltesse a szüleit.” - morogja dühösen.

- Roze? Roze? - hallom Kate hangját és érzem, hogy a vállamat rázza. - Kicsim, nézz rám. - rázza meg ismét a vállamat, amitől sikerül kiszakadnom az emlékeim fogságából és ismét a jelenbe kerülök. - Gyere, menjünk fel. - mondja csendesen és segít kiszállni a kocsiból.

¤¤¤

A kanapén ülök kezemben egy forró teával szemben pedig Kate ül a saját teájával és aggódó tekintetével. Ám nem kérdez. Nem kérdezi meg, hogy miért vesztettem el így a kontrollt. Nem kérdezi meg, hogy mi az, ami ennyire megrémített. Csak ül és engem méreget. Tanakodik, elméleteket gyárt, ám nem kérdez.

- Az anyám... - mondom, de a hangom alig felismerhető, mély és karcos mit egy láncdohányos öregasszonyé. - Az anyám mondta még nekem ugyan ezt, hogy a gyermek feladata a szülő éltetése. Amikor azt mondta, azt hittem, hogy ez valami szójáték, hogy ha meghalnak akkor mi visszük tovább az ő emléküket, de mint kiderült tévedtem. Ő szó szerint értette akkor, ahogy most Mr. Blume is.

- Ő rémisztett meg ennyire? Az anyád?

- Igen. Ő. Egy pillanatra azt éreztem, hogy még mindig él, hogy itt van. Hogy nem hallt meg. De meghalt, biztos vagyok benne. Ennél biztosabb nem is lehetnék semmiben. - morogtam inkább magamnak, mint neki, miközben akaratlanul is összébb húztam magam és a bögre melegével próbáltam felmelegíteni a megdermedt ujjaimat. Kate letette a bögréjét, felállt és az egyik szekrényhez sétált. Kivett belőle egy nagy takarót és azzal hozzám sétált. Kivette a kezemből a teát, majd az asztalra rakta. Leült mellém és szorosan magához húzott, majd ránk terítette a takarót. Végül együtt dőltünk el a kanapén, ő volt alul én pedig felette szorosan hozzá simulva. Olyan jó érzés volt a testének melegét érezni, és hogy a takaró biztonságában vagyunk. Nem kérdezett és nem mondott semmi mást. Pedig lett volna oka kérdezni, ráadásul sokat. Hiszen a korábbi információ, amit a családomról tud, vagyis anyámról, hogy engedett a benne lakozó farkasnak, mikor apát lemészárolták a falusiak. Nos többek között ez is egy fél információ volt. Az igazat erről sem mondtam el, de kivételesen nem miatta, hanem miattam. Soha többet nem akartam emlékezni erre az éjszakára és most mégis. Egyetlen mondat elégvolt ahhoz, hogy kiverje nálam a biztosítékot.

-Nem hagyom, hogy bántson. Soha többé. - ígérte, miközben a hátamat simogatta.