-Mi a helyzet oda haza? -kérdezte csendesen Nika, miközben mellém sétált és nekitámaszkodott az asztalomnak, ahol a hegynyi iratok eltüntetésén fáradoztam.

-Semmi különös. -néztem fel rá.

-Oh, ugyan már. Hé, én vagyok az, Nika. Az egyik legjobb barátod, eddig mindig megosztottad velem, ha valami bántott vagy ha épp jó dolog történt veled. Ne most állj neki magányos farkast játszani. Vagy most, hogy Kate-el ilyen jól megvagytok, mi már nem is számítunk? -nézett le rám szomorúan.

-Ne haragudj, nem állt szándékomban bunkónak lenni. -néztem rá bocsánat kérően. -Sarah kezd enyhülni irányomban. -mondtam végül elgondolkodva.

-Na? Már nem akar golyót ereszteni beléd?

-Nem. Lehet, hogy kezdi elfogadni, hogy együtt vagyunk Kate-el.

-Vagy Kate megfenyegette. -szúrta közbe a vörös szépség.

-Igen, az is lehet. -ingattam meg a fejem, Nika is mint mindenki más a környezetemben tisztában vannak azzal, hogy Kate néha kicsit forró fejű.

-Na igen, a mi közkedvelt Kate-ünk aki hamar pisztolyt ránt, ha valami nem úgy van ahogy azt ő szeretné. -kacagott fel -Néha elgondolkodom azon, hogy te hányszor kerültél már a célkeresztjébe.

-Olyan sokszor nem, igyekszem meghúzni magam és nem felbosszantani túlságosan. -mosolyogtam

-Na persze, gondolom otthon egy papucs vagy. -kacagott tovább.

-Ez nem igaz. -méltatlankodtam.

-Valóban? Szia szívem… persze szívem… azonnal szívem… -ismételt meg pár tőlem hallott mondatrészt.

-És ettől lennék papucs?

-Talán. -gondolkodott el.

-Mi a helyzet nálad? -tereltem kicsit komolyabb irányba a beszélgetést.

-Nálam?

-Igen, hogy van Emma?

-Jól, azt hiszem. -mondta kicsit idegesen, majd elsétált az ablakhoz és az alattunk lévő világot kezdte szemlélni. -Néhány napja már teljesen tiszta a tudata. Olyan jó vele újra beszélgetni, olyan jó, hogy újra velem van. Félek, Roze. -nézett rám és a szeme tele volt félelemmel és fájdalommal. -Az orvosok szerint ez egy vihar előtti csend. Annyira, de annyira szeretném, hogy végre meggyógyuljon. Néha arról álmodom, hogy újra együtt sétálunk a parkban, vagy elmegyünk szörfözni. Aztán felébredek és rájövök, hogy ez lehetetlen.

-Sajnálom, Nika. Ha bármit tehetek…

-Már így is sokat tettél érte, értünk. Habár…

-Mi az? -néztem rá kérdőn.

-Ma munka után elmegyek meglátogatni szeretném, ha velem jönnél. Már rég jártál nála és biztos örülne egy ismerős arcnak. -nézett rám szeretetteljes mosollyal. Tudtam, hogy ez a mosoly nem nekem szól, de így is nagyszerű volt látni végre egy kis őszinte mosolyt az arcán.

-Rendben, veled megyek. -egyeztem bele.

-Köszönöm. -mondta. Mondott volna még valamit, de nyílt az ajtó és Anna majd András jöttek be rajta. Nika még egyszer rám nézett majd, megkeményítette a vonásait és ismét az a lány volt, aki bármire képes volt és akit még soha senki nem kapott meg. Már jó pár éve együtt volt ez a csapat és mégis Nika csak nekem nyílt meg, csak nekem mondta el, hogy mi történt. Azóta soha senkivel nem osztotta meg ezt az információt másokkal. Nem tudom, talán félt, ha kiderül róla az igazság akkor másként tekintenek rá. Emma rendőr volt. Egy héttel az esküvőjük után egy akció során többször meglőtték. A lövedékek sok fontos szervet érintettek, többek között a gerincet és az agyat is. Az orvosok végül két golyót bent hagytak Emma szervezetében, azt amelyik az agyban fészkelte be magát most már három éve és azt amelyik a gerincoszlopba ágyazódott. Akkor az orvosok maximum három hónapot adtak, ennek már több mint három éve. Igaz ritkán vannak a lánynak tiszta pillanatai, de él. Már, ha ez élet. Nika lassan belenyugodott és élvezett minden lopott percet melyet a kedvesével tölthet, de nem volt erről hajlandó senkinek sem beszélni. Hosszú út áll még előtte és elképzelni sem tudom, hogy milyen nehéz számára így élni. Ha Kate-el történne valami én belebolondulnék. Szomorúan megráztam a fejem és a hozzám beszélő Annára néztem.

-Ne haragudj, de nem figyeltem. Miről van szó?

-Arról, hogy Niklas valami simlis dologban mászkál. -nézett rám felpaprikázva.

-És?

-És? -hördült fel -Mi az, hogy és? Téged nem is érdekel, hogy mit csinál? Hisz semmibe veszi a tetteidet, tovább folytatja a sötét kis tevékenységeit. És…

-Nézd Anna. Attól, hogy mi nem járkálunk sötét ügyletekben a többieknek nem kell azt tenniük, mint nekünk. Nekik nem én vagyok a vezetője. Ha Niklas tényleg törvényt szeg, hát tegye, se neked se nekem nincs hozzá köze. Mindaddig amíg nem sérti a falkánkat vagy a hozzánk tartozókat.

-Tehát nem foglalkozol vele?

-Jól látod a helyzetet. És most, ha megbocsátasz és nincs egyéb megvitatni valód visszatérek a bérpapírokhoz és egyéb dolgokhoz melyeket idehordtatok az asztalomra. -morogtam majd, mint egy vadállat vetettem magam a papírkupacokra.

-Ez nem fair. -méltatlankodott Anna miközben a többiekhez igyekezett.

-Ugyan már Anna, igaza van ezt neked is be kell látnod. Nem foglalkozhat minden banda működésével. Ha beleszólna mindenki dolgába akkor a bandavezetők valószínűleg végeznének mindenkivel.

-De…

-Nincs, de kedvesem, mi nem vagyunk rendőrök. Ha azok volnánk akkor buták lennénk és még ennyi hasznunk sem lenne, mint most van. -nyugtatta tovább Nika.

-Hé… -hördültem fel, jelezvén nem tetszésemet a rendőröket ért sértő előítélet ellen.

-Bocs főnök, Kate egy kivétel. -mosolygott rám majd ismét Annát kezdte kioktatni. Nem volt több időm rájuk figyelni mert, ha tényleg el akarok menni ma Emma-hoz akkor ezt sok papírmunkát be kell fejeznem, vagy legalább a felére csökkenteni.

¤¤¤

-Mehetünk? -dugta be a fejét Nika az ajtón.

-Persze, csak adj egy percet és már mehetünk is. -mondtam miközben felálltam az asztaltól és kinyújtóztattam az elgémberedett testrészeimet. A papírmunka több mint a felével végeztem és tökre büszke voltam magamra, mert végül hisztin nélkül kibírtam.

Mire leértem a kocsikhoz már Nika Mustangomnak dőlve várt. Még korábban megbeszéltük, hogy utána elmegyünk sörözni egyet és így inkább én vezetek.

-Vegyek neki valamilyen ajándékot? -kérdezem miközben az utat figyeltem.

-Nem kell, az is nagy ajándék neki, hogy ott leszel. -mosolygott rám miközben ismét visszatért a szemébe a boldogság. -Mit mondasz Kate-nek, hol voltál?

-Elmondom, hogy elmentem veled sörözni egyet.

-Köszönöm.

-Micsodát?

-Azt, hogy annak ellenére, hogy szeretnél igazat mondani neki, mégis hazudsz neki értem.

-Én nem hazudok neki. Tényleg elmegyünk sörözni. -kacsintottam rá, majd ismét az útra szegeztem a tekintetem.

-Biztos utálja, hogy csak félig mondasz igazat neki.

-Valószínűleg igen. -értettem vele egyet.

¤¤¤

A kórházi ápolók boldogan rámosolyogtak Nika-ra, majd egy kis gondolkodás után én is kaptam egy meleg mosolyt. Na igen, rég jártam már itt. Emma egy egyszemélyes szobában volt. Nika megkért, hogy egy kicsit várjak kint míg ő beszél vele és majd jelez amikor bejöhetek. Így végül egy öt percet ücsörögtem a folyosó padlóján és közben azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire lehet magánál. Nika igyekezett, csak olyankor elhívni amikor kicsit magánál volt, de volt már, hogy szar pillanatokban is itt voltam, és segítettem mindkettőjüknek. Végül Nika kinyitotta az ajtót és a szemével végig pásztázta a folyosót, hogy megtaláljon. Annyira aranyos volt, hogy egy pillanatra elgondolkoztam, nem is szólok neki, hogy itt vagyok lent, találjon csak meg, de végül egy köhintéssel jeleztem hollétemet felé. Nika rám mosolygott azzal a boldog mosollyal melyet csak Emma volt képes kiváltani belőle és beinvitált a szobába.

Emma mondhatni csont és bőr volt. Valaki, aki még sosem látja azt gondolja, hogy ez a lány hamarosan meg fog halni, pedig az igazság az volt, hogy tényleg jobban néz ki. Most a fehér bőre nem volt annyira sápadt, mint mikor legutóbb itt jártam.

-Roze. -nézett rám boldogan. -Hát te itt?

-Igen. Szia Hercegnő, ne haragudj, hogy ilyen sok idő kellett, hogy ismét ide dugjam a képemet. -mosolyogtam rá bűnbánóan, majd oda sétáltam hozzá és adtam egy-egy puszit az arca mindkét felére, majd a homlokára.

-Már hiányoztál. Kezdtem azt hinni, hogy már nem is szeretsz. -mondta megjátszott csalódottsággal.

-Már, hogy ne szeretnélek, csak azt mondják, hogy a távkapcsolat jót tesz a szerelmeseknek. -kacsintottam rá.

-Jó lvan gerle pár, most már befejezhetitek. -morogta Nika, mire mindketten felkuncogtunk.

-Ne haragudj szívem. -nézett most Emma bűnbánóan a szerelmére. Nika egy másodpercig megpróbált dühösnek látszani ám végül feladta és odasétált kedvese másik oldalára és megcsókolta.

-Ha nekiálltok romantikázni én kimegyek. -jegyeztem meg csendesen, mire mindketten felnevettek.

-Nos, Roze. Szeretnék tőled kérdezni valamit. -nézett rám jelentőségteljesen Emma. -Igaz, hogy te együtt vagy valakivel? -kérdezte mindent tudó mosollyal.

-Igen, most már kicsit több mint fél éve együtt vagyunk.

-Mesélj erről a lányról. -kérte.

-Mit szeretnél tudni róla?

-Ki ő? Mit csinál? Hogy találkoztatok? Jaj, Roze légy kreatív. -nézett rám bosszúsan.

-Nos Kate Olson-nak hívják. Rendőr. Egy kávézóban ismerkedtünk meg, heteken keresztül reggeliztünk egy helyen, végül volt egy lehetőség amikor mindketten egyedül voltunk és akkor a pultos csaj segítségével végül sikerült együtt reggeliznem ezzel a csodával. -mosolyogtam Emma-ra. -Azóta együtt vagyunk.

-Oh, ez olyan romantikus. És ő… Ő tudja, hogy mi vagy? -kérdezte óvatosan.

-Igen, tudja, de így is szeret.

-Ez nagyon jó, nagyon jó. Mond csak és te, hogy szereted őt? Mármint szerelmes vagy belé, vagy csak együtt vagytok?

-Mindennél fontosabb számomra. -mondtam őszintén a szemébe nézve. Halvány szomorúság futott át az arcán ám végül rám mosolygott.

-Örülök, hogy végre megtaláltad a boldogságodat. Kívánom, hogy minden a terveitek szerint történjen.

-Köszönöm. Köszönjük. -mondtam és adtam egy csókot a homlokára.

¤¤¤

-Nem voltam benne biztos, hogy hogyan fog lereagálni téged és Kate-et. -mondta Nika miután alaposan meghúzta a sörös korsóját.

-Szerintem ő sem volt benne biztos, hogy mit is akar mondani. De ő is tudja, hogy a dolgokon nem lehet változtatni, ezt nem lehet meg nem történté tenni.

-Igaz. Szerinted, ha Kate tudná, ha ő tudna rólam és Emma-ról…

-Kate szeret rendőr lenni. Sose venném ezt el tőle, és nem akarom, hogy legyen még egy ok, ami miatt aggódnia keljen és végül ez vezessen ahhoz, hogy ne tudja elvégezni rendesen a munkáját. Amúgy is Nika, nem zárhatom ketrecbe. Ő sem teszi ezt vele én sem tehetem ezt vele.

-Attól még neked nem lesz könnyebb, ha valami rosszul sül el. És Murphy törvénye szerint…

-Szarom le Murphyt. Nekem egy pesszimista nagyokos ne mondja meg, hogy fog alakulni az életem, a boldogságom. Saját magam vagyok a sorosom kovácsa, nem pedig a körülöttem lévő világmindenség. -morogtam és mérgesen letettem a korsómat, szerencsére kitartó egy korsó így nem repedt meg.

-Ne haragudj. -nézett rám bűnbánóan.

-Nem, te ne haragudj -mondtam nyugodtabban -nem kellett volna ennyire bepöccennem.

-Tudnom kellett volna, hogy nem szereted, ha valaki a sorsodról dönt. Ostoba kijelentés volt.

-Igen, az. Második kör? -néztem a kezében tartott üres korsóra.

-Naná.

Végül majdnem éjfél volt, hogy elindultunk a kocsmából. Nika még be akart ugrani egy jóéjt csókra Emma-hoz, nekem pedig itt volt az ideje haza menni Kate-hez.

Kate valamikor az este folyamán írt egy SMS-t, hogy jó szórakozást, meg ne kerüljünk bajba. Ezért is szerettem őt, nem gyakran jártam el a barátaimmal iszogatni, ám ilyenkor ő megértő volt és türelmes. Tudta, hogy lerészegedni úgysem tudok és amúgy is kevés dolog árthat nekem, így feleslegesen nem aggódott. Én is hasonlóképpen megértő voltam vele szemben. Ő sem túl gyakran ült össze a barátaival, de ha igen akkor kicsaptak a hámból, bár ez kicsit sem zavart. Megbíztam benne és tudtam, hogy szüksége van néha a normális életre.

Nyugodt tempóban kocsikáztam hazafelé. Kate már aludt és nekem nem volt kedvem sietni. A bejárati ajtónál jártam és ép a kulcsot akartam beilleszteni a zárba amikor megcsörrent a mobilom. A kijelzőn hívóként Nika volt feltüntetve.

-Szia, mi a helyzet? -kérdeztem, s közben elszorult a torkom, éreztem, hogy valami baj van.

-Meghalt. -olyan halkan mondta, hogy nem voltam benne biztos először, hogy ő az, de ő volt az.

-Hol vagy? -kérdeztem, miközben sarkon fordultam és már siettem ki az épületből a nemrég leparkolt autómba. A kórházban volt. Az a fájdalom, ami sugárzott belőle leírhatatlan volt. A dokik nem sok hasznát vették, így végül velem beszéltek meg minden. Akkor még nem sok mindent tehettünk. Hajnali kettő volt és legkorábban kilenc fele tudunk beszélni bárkivel is. Nika egyetlen kérdésre válaszolt az orvosoknak arra, hogy ne boncolják fel.

Nika-t elvittem a lakására és próbáltam valami életet lehelni bele, de tudtam, hogy ez most lehetetlen. Elveszett volt és szomorú, minden a szerelme elvesztésére emlékeztette a lakásban, így olyan öt óra környékén elkezdett randalírozni. Kénytelen voltam elvinni őt onnan, még mielőtt az összes emlékét tönkreteszi. Három napot töltöttem vele. Ez idő alatt elintéztük a temetést és harmadik nap szűk családi körben Nika örökre eltemette a szerelmét. Eddigre már teljesen kikészültem mind szellemileg mind testileg. Már fizikai fájdalmat okozott tovább Nika fájdalmát és önpusztítását nézni, úgyhogy harmadik nap este közöltem vele, hogy adok neki egy hetet. Van egy hete, hogy eldöntse mit akar kezdeni az életével. Egy hét múlva keressen fel és ha véget akar vetni az életének segítek neki. Ezzel otthagytam a régi közös lakásukban. Az eltelt három nap annyira lassan ám mégis gyorsan eltelt, hogy nem volt időm, vagy energiám beszélni Kate-el. Így végül mikor hazafelé mentem ránéztem a telefonomra. Számtalan hívás a Anna-tól és Andrástól. De a hívások többségét Kate tette ki. Az utolsó tőle jött üzenet egy hangüzenet volt, ami így szólt: „Hol a fenében vagy? Vedd fel azt a szaros telefont és hívj vissza? Legalább adj magadról valami életjelet!”. Mondjuk már ezt is üvöltötte, úgyhogy biztos voltam benne, hogy nem fog megdicsérgetni, de nem számított. Már csak arra vágytam, hogy végre lefekhessek és kialudjam magam valamit végre érezzem Kate illatát, érezzem az ölelése melegét.

Hajnali egy-kettő körül járhatott amikor haza értem. Csendesen beosontam a nappaliba és a kanapéra ülve a kezeimbe temettem az arcomat. Olyan volt mintha az egész világ forogna velem. Az egyetlen biztos pont Kate halk és egyenletes szuszogása volt. Úgy éreztem, hogy kifolynak az agyamból a gondolatok, így igyekeztem Kate lélegzetvételére koncentrálni. Fel sem tűnt, hogy mikor kezdték az arcomat mosni a könnyeim, egészen addig míg már nem tudtam megállítani őket és egy néma zokogásba kezdtem. Nem tudom, hogy miért sírtam. Talán Emma miatt, vagy talán Nika miatt? Vagy mert én nem akartam ugyan ezt átélni. Nem tudom, de már az idejét sem tudom, hogy mikor sírtam utoljára. Annyira jó volt, megkönnyebbültem tőle. Fel sem tűnt, hogy felébresztettem Kate-t, míg ő a hálóból kiszűrődő tompa fény ölelésében nem állt a háló ajtajában. Mikor felnéztem rá döbbenetet láttam az arcán, még nem látott sírni, persze én is ledöbbennék ilyen esetben, futott át az agyamon. Igyekeztem rendbe szedni magam és letöröltem a könnyeim. Ő szép lassan oda sétált és letérdelt elém, a kezeimet elhúzta az arcomtól az enyémhez simította az övét.

-Ne csináld, ne töröld le őket. -mondta szeretetteljes hangon, majd megcsókolt. Ennyi bőven elég volt, hogy a könnyeim ismét előbújjanak. Kate leült mellém a kanapéra és a magára húzott, a fejemet a vállára fektette és hajamat kezdte simogatni.

-Nincs semmi baj. Itt vagyok. -mondta és még szorosabban ölelt magához. Azt hiszem elaludhattam mert már kezdet világosodni, mikor ismét feleszméltem. Még mindig Kate vállára voltam dőlve és ő még mindig simogatta a hajam. -Szia. -köszönt, a hangja kissé érdes volt a fáradságtól. Csak morogtam egyet és ülőhelyzetbe tornásztam magam, majd kisöpörtem a hajtincseimet a szememből és végül a homlokom a jobb kezemen nyugtatva a szőnyeget kezdtem tanulmányozni.

-Még sosem láttalak sírni. -mondta óvatosan.

-Igen, már arra sem emlékszem mikor sírtam utoljára. -mondtam és az én hangom is elég érdesen hatott.

-Dühös voltam rád.

-Megérdemlem.

-Már nem vagyok, csak nagyon aggódom. -mondta csendesen -Mi történt?

-Már majdnem haza értem mikor Nika telefonált. -mondtam végül hosszú várakozás után, közben azon gondolkodtam, hogy mondjam el. Csessze meg Nika, már nincs okom titkolni. -Én nem csak iszogatni voltam vele. Ott is voltunk, de előtte bementem vele a kórházba a feleségéhez. Emma…Emma több mint három éve élt a gépek segítségével. Már rég nem jártam nála és Nika szerette volna, ha vele megyek. Miután beszélgettünk Emma-val elmentünk sörözni. Már az ajtóban álltam amikor Nika felhívott és közölte velem, hogy Emma meghalt. Míg mi elvoltunk beszélgetni, addig megállt a szíve és az orvosok már nem tudták visszahozni.

-Sajnálom. -nézett rám szomorúan. -Vele voltál a napokban?

-Igen, segítettem megszervezni a temetést, és közben igyekeztem őt életben tartani. -mondtam fáradtan.

-Mikor lesz a temetés?

-Ma volt, vagyis tegnap. Nem volt ott csak Emma családja, Nika meg én, de a család gyűlöli Nika-t, szerintük ő a hibás azért, ami történt vele.

-Mi történt vele? -kérdezte, mikor nem folytattam.

-Nika bestia. Olyan, mint én. Emma pedig rendőr volt. Emma-t nem érdekelte, hogy mi Nika, boldogok voltak együtt. Az esküvő utáni héten Emma fegyveres háborúba keveredett a társával, a társa azonnal meghalt. Neki három hónapot jósoltak. Ez több mint három éve volt, Nika mindvégig mellette állt.

-Szerette őt. -jegyezte meg csendesen.

-Na igen, ő nem csak szerette őt. Neki Emma volt a mindene. Emma és Nika olyanok voltak, mint te meg én. Most pedig Emma meghalt és vele együtt halt Nika is. És nem tudom, hogy mit kéne tenne. -néztem tanácstalanul rá. -Már nem bírtam nézni a szenvedését, már nem bírtam visszatartani attól, hogy őrjöngve szétverje a lakásukat. Egyszerűen belefáradtam. Én végül adtam neki egy hetet, ha egy hét múlva úgy dönt, hogy követni akarja Emma-t akkor én magam végzem vele. -mondtam ki végül.

-Gyere ide. -mondta csendesen és ismét magához vont. Kate úgy helyezkedett, hogy végig feküdt a kanapén és engem magával húzott rá. Nem kérdezett többet, nem mondott semmit csak magához ölelt, a hajamat és a hátamat simogatta, míg el nem nyomott az álom.

¤¤¤

Sötét volt mikor ismét magamhoz tértem. Egyedül feküdtem a kanapén, a konyhából halk neszezés hallatszott. Felkeltem és elvonultam a fürdőbe lemosni magamról az elmúlt napok összes stresszét. Kilépve a zuhanyzóból a felfrissültség érzése árasztott el. Nem volt kedvem rendesen felöltözni, így előkeresem egy kényelmes boxert meg egy toppot és így csatlakoztam Kate-hez a konyhában.

-Szia szexi. -mosolygott rám, majd belemarkolt a fenekembe miközben magához ölelt.

-Szia gyönyörűm. -mondtam egy halk nyögés kíséretében, majd magamhoz húztam az ajkait és megcsókoltam. Ő készségesen csókolt vissza és még szorosabban ölelt magához. -Nem is vettem észre, hogy mikor másztál ki alólam. -kuncogtam fel.

-Tudom. Olyan mélyen aludtál, hogy egy háborúra sem keltél volna fel. Elég fáradt lehettél, mert egyhuzamban átaludtál tizenhét órát. -mondta majd kissé eltolt magától, hogy az arcomat tudja tanulmányozni. -Jól vagy?

-Igen, jól vagyok. Csak ki kellett pihennem magam.

-Értem, de nem erre gondoltam. -mondta fürkésző tekintettel.

-Igen, azt hiszem. Kell még egy kis idő míg helyre rakom magamban a dolgokat, de rendben leszek. -mondtam végül csöndesen. -És te?

-Én? Nagyon dühös voltam rád az elmúlt napokban. Ép arra készültem, hogy jól kiosztalak. Arra álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen állapotban látlak. Roze, tudom, hogy te szereted erősnek mutatni magad, nem szereted, ha mások gyengének látnak. De én a párod vagyok, én nem feltétlenül azt az erős és magabiztos nőt szeretem. Én téged szeretlek, úgy ahogy vagy, ha néha sírsz akkor úgy szeretlek. Előlem nem kell elrejtened a könnyeidet. -mondta gyengéden. -Rendben?

-Rendben. -mondtam majd hozzá bújtam. -De te sem válaszoltál a kérdésemre.

-Azt hiszem, kezdem eltanulni tőled. -kuncogott fel. -Miután elaludtál azon gondolkodtam, amit mondtál. Azon, hogy Nika és Emma olyanok, mint mi. Te szinte végig velük voltál. Láttad, hogy milyen hatással van a kapcsolat rájuk. Én csak azt láttam ahogy hazajöttél és hogy mennyire ki voltál készülve. Úgyhogy utána azon gondolkodtam, hogy mi lesz veled, ha valami történik velem. Te mit tennél ilyen esetben? Te mit tennél Nika helyében?

-És mire jutottál? -kérdeztem aggódva.

-Semmi jóra.

-Ja, én is. Nem tudom megmondani, hogy mit tennék, ha elveszítenélek. Fogalmam sincs. Nika egyetlen alkalmat kivéve soha nem ölt embert. Az az egy alkalom Emma volt. Miután Emma kórházba került Nika kiderítette, hogy ki a felelős a történtekért. Annyira dühös és elveszett volt, hogy aznap éjjel megölt mindenkit, aki részt vett a lövöldözésben. Nika másnap csatlakozott a Phillip bandájába és megpróbált változást elérni náluk, de nem járt sikerrel. Nagyjából fél éve boldogíthatta Phillipet, amikor mi összetalálkoztunk. Hamar összebarátkoztunk és valamiért nekem elmondta a történteket, megkért, hogy soha senkinek ne beszéljek róla. Mikor először találkoztam Emma-val azért imádkoztam, hogy nekem sose legyen szerelmem, soha ne ismerjem meg azt az embert, akiért bármit megtennék. Az évek alatt rá kellett jönnöm, hogy Emma az, aki teljessé teszi őt. Nélküle egy szomorú és mogorva lány, de ha vele van tele van élettel és boldogsággal. Annyira csodásak voltak ketten. Bár Emmának ritkán voltak tiszta pillanatai, Nika mindig elvitt magával, hogy együtt szórakoztassuk a lányt.

-Kedvelted őt?

-Igen, nehéz volt nem kedvelni. Úgy beszélt Nika-val… Nos úgy, mint te velem, ha hülye vagyok. -kuncogtam fel.

-Emma tudta, hogy mit tett Nika?

-Nem tudom. Szerintem Nika nem mondta el neki, de Emma nem volt hülye, és hamar híre ment a gyilkosságnak, így könnyen kitalálta, hogy ki volt a tettes. De tudtommal soha nem hozta fel ezt neki. Ahogy azt sem, hogy mivel tölti a minden napjait. Egyik este mikor nála voltunk Emma elküldte Nika-t, valami hülyeségért, hogy egy kicsit tudjunk ketten beszélgetni. Akkor Emma megkérdezte, hogy mik a terveim a kedvesével. Elmondtam neki, hogy mit tervezek a bandákkal, ő pedig annyit kért tőlem, hogy vigyázzak a kedvesére. Azt hiszem azóta barátok voltunk.

-Sajnálom, kicsim. -mondta végül és adott egy csókot a homlokomra majd belefúrtam az arcom a vállába és beszívtam az illatát.

-Sajnálom, hogy kihagytalak ebből. De ígértetett tettem neki.

-Tudom, és nem haragszom rád. De kérlek ne tűnj el megint így, kérlek. És ha valami baj van velem nyugodtan megbeszélheted. Én mindig itt leszek veled. -mondta határozottan.

-Tudom. És ez ugyan úgy igaz rád is. Ami történt téged is sokkolt egy kicsit, látom az arcodon, ha akarsz róla beszélni én itt vagyok, de ugyan úgy felkeresheted Petrát vagy Nika-t is.

-Csak kell egy kis idő.

-Mindnyájunknak. -értettem vele egyet. Az este további részében a lehető legtöbb időt töltöttük együtt, beszélgettünk, nevettünk. Próbáltuk helyre rakni magunkban a dolgokat, és a legfontosabb annyi szeretetet adni a másiknak amennyit csak képesek voltunk. Másnap Kate és én is munkába mentünk. Nem lepődtem meg azon, hogy Nika nem jött el. A többiek kérdezősködésére csak annyit mondtam, hogy Nika egy ideig nem jön. De hogy mennyi ideig vagy, hogy egyáltalán jönni fog e azt már nem tudtam volna megmondani nekik. Az elkövetkező napokban igyekeztünk még közelebb kerülni egymáshoz Kate-el. Kate megfogadta a tanácsomat és az mellett, hogy velem is beszélt a dolgokról felkereste Petrát és vele vitatta meg a történteket és azokat a dolgokat, amiket nem szívesen mondott volna még el nekem. De mind ketten tudtuk, hogy az jár a fejében, hogy könnyen lehetünk mi is olyanok mit Nika és Emma és ez bántotta őt, mert tudta, hogy ha neki baja esik semmit sem tehet már.